Weber Kristóf zeneszerző megnyitó beszéde 2015. 03.06 

 

G. Horváth Boglárkát még akkor ismertem meg, amikor nem voltam aktív
a fészbúkon. Aztán ahogy a sorsom a monitor elé kényszerített,
úgy lettem egyre aktívabb. Boglárka is fészbúk-ismerős lett, és
egyre szaporodtak az ismerőseim. Carl Gustav Jung állapítja meg
egy vele készült interjúban, hogy minél nagyobb egy embercsoport,
annál kevesebbek tagjainak közös tulajdonságai. E kevesekhez
tartozik, a különböző Coelho és Müller Péter idézetek képi
formában való megjelenése, űbercuki kiskutyák és kismacskák
fotóinak megosztása, valamint a boldogság elérésének űberciki
hangsúlyozásai. Azelőtt én úgy tudtam, hogy a boldogság
kizárólag az operettek harmadik felvonásának fináléjában
található. Néhány év facebook-jelenlét után, azonban rájöttem:
a boldogság nem cél, hanem eszköz. Elkezdtem tehát én is átlag
fészbúk felhasználóvá válni. A népszerűséget magam is
macskaképek megosztásával véltem keresni. Próbáltam emléket
állítani életem főbb macskáinak: Jocónak és Lucának, valamint
a most velem élő Pálcának. Hamar rájöttem, hogy nekem nem
kikerekedett szemű masnis geil cicákat, hanem a macskák titkos
életét kéne megmutatnom. Így elsősorban macskakedvelő
fotóművészek képeit kerestem, köztük Alex Howitt, Brassaï,
Henri Cartier-Bresson, Robert Doisneau, Ferdinando Scianna fotóit.
Hónapok, sőt évek teltek el így fészbúkozással és
macskamegosztással, amikor észrevettem Boglárka egy macskás
rajzát. Aztán több rajzát. Tulajdonképpen ezen rajzok miatt
hagytam föl a további macskamegosztással. Ezeken a rajzokon,
melyeket önök most itt gyűjteményes formában láthatnak, valami
olyan minőséget találtam, amelyet a már említett művészeknél
nem: a macskával való kettős élet, vagy ha úgy tetszik
életkettős harmonikus szimbiózisának bemutatását. A képeken
egy kislány és egy macska láthatók egyszerű élethelyzetben,
profán gondolatokkal, mindenféle rejtelem, vagy titok nélkül. A
kislányon fölismerhetők Boglárka vonásai, a cica pedig egy
közönséges fehér macska, a fején melírozott cirmos-cica haj ad
egyéni vonást. Párban járnak a maguk álomkertjében, a kislány
beszél a macskához, akit csak per Cicaként említ. A macska sosem
beszél, hiszen állat, és az állatok nem tudnak beszélni. De a
képen látszik, hogy a gondolataik összeérnek, ahogyan a zweigelt
borban a két összetevő: a Brindisi Szent Lőrincről elnevezett
nektár, és a kékfrankos. A távoli asszociáció talán az írói
fogyatékosságom része: nem tudom más módon érzékeltetni azt
az összhangot, ami ezekből a képes mesékből árad. Csak nagyon
komoly művész képes arra, hogy egymás mellé rendeljen olyan
dolgokat, amelyek látszólag nem tartoznak egybe. G. Horváth
Boglárka képes erre. E kiállítóteremben olyan miliőt teremt,
melyben a különböző gondolkodású emberek és egyéb lények
békésen megférnek egymással. Ézsaiás prófétával szólva:
„Találkozik vadmacska a vadebbel, és a kísértet társára
talál, csak ott nyugszik meg az éji boszorkány és ott lel
nyughelyet magának.”

 

(Ésaiás
könyve 34,14)

 

http://kristofjweber.jimdo.com/

 

Pauer Emánuel megnyitó novellája 2015. 09.08. 

 

Bogi-gondolatok I.: Helyemet a festészetben, a festők között keresem.

Bogi-gondolatok II.: Elengedhetetlennek tartom a festészeten túl működő jelentős művészek gondolatiságának tanulmányozását és megértését, mivel azok meghatározó szerepet játszottak, és játszanak a jelenlegi festészeti magatartások alakulásában is.

 

…

 

• Figyelj, én most elmegyek itthonról. Holnap-holnapután jövök, addig neked kell tartanod a frontot. Ahogy nézem, elég fura arcok érkeznek.

 

Egy szombati késődélután, csutkára rágott, kiszáradt másnaposan két ajtónyitás között ülök az eligazításon, miközben érzékeimet próbálgatom a külvilághoz illeszteni.

 

• Zárt osztály.

 

Felelem bátyámnak kedvetlenül.

 

• Akkor te leszel a főorvos.

 

Felkelek, hogy ellenőrizzem a hűtő raktárkészletét.

 

• Nem ismerek senkit.

• Arra van a bor.

 

És az ajtó már csukódik, a dugó húzódik, én pedig várom a következő kapucsengőt. Szia, szia, sziasztok. Boginak vagyok az akárkije, te meg a Pauer, a kicsi? Ahogy vesszük… Helló, szia, mi már ismerjük egymást. Ne haragudj, nem emlékszem. De rád igen, csak a nevedre nem. Fent vagyunk, fel, fel az emeletre, a bálterembe vagy műterembe, én is mindjárt megyek, csak még felkészülök.

 

…

 

A palota két részre osztott bálterme a már említett emeleten helyezkedik el. A körlépcsőn felérve a látogató a koncertterembe érkezik. Itt a hangszerekkel ellátott zenekari emelvény előtt fonott karosszék, egy Nintendo 64-hez csatlakoztatott Videoton Super Color tv, asztali számítógép, valamint egy fasznyúllal kidekorált krétatábla található, melyre a zenekar repertoárját jegyezték fel. A falakon a híres bukaresti szélhámos képzőművésznő, Júlia Pajjer festményei mellett Miley Cyrus nyalakodó plakátja függ.
Innen kétszárnyú ajtón keresztül juthatunk a képtárba. A bal kéz felé eső panorámaablak római miliőt árasztó udvarra néz. Emellett érdekesség még a legendás, sajnos az idők során kitörött lábú kúrókanapé, a macskák cincálta uralkodói fotőj, és a poshadt fehérborban ázó, évek alatt sem teljesen elrohadt rózsaszál. Azonban a művelt látogató érdeklődésének homlokterébe természetszerűleg az a portrésorozat kerül, amely G. Horváth Boglárka festőművész keze munkáját dicséri. A képeken nagy, következésképeken többnyire rég halott emberek néznek ki a fejükből.
 

…

 

Bogi-gondolatok III.: Korunkban a festőnek gondolkodnia kell arról, hogy mit képvisel.

Már az emeleten vagyok az ismeretlen ismerőseimmel. A hangulatom is sokkal jobb, mint amire számítottam, mikor Bogi belép a duplaajtón, kezében zsíros kenyérrel roskadásig pakolt tálca, hóna alatt vodkás üveg, és máris rajongva köszöntik.

Egymás után érkeznek az újak, köztük biztonsági tartalékként nekem is néhány közeli barátom, a társaságban pedig lassan mindenki feloldódik. Az érdekes emberekkel történő beszélgetés és poharazás egyik legkellemesebb motívuma, hogy érdekes emberekkel beszélgethetsz és poharazhatsz. A legfurcsább érzés mégis az, ami persze magyarázható az elfogyasztott vodkák számával, hogy a falakon függő portrék alakjai is mintha köztünk ülnének.

 

• Ezek kik?

• Nem tudom, én csak Warholt ismerem fel, az meg ott talán Yoko Ono.

• Szép nagy képek.

 

Elcsípett beszélgetéstöredék.

 

• Itt kik zenélnek?

• Valami Medlíz.

 

Másik elcsípett beszélgetéstöredék.

 

• Te amúgy itt laksz?

• Igen.

• És tudod hol a bor?

 

Harmadik elcsípett beszélgetéstöredék.

 

• Meg a menekültek, meg a dohánybolt, meg a…

 

Sokadik elcsípett beszélgetéstöredék.

 

…

 

Bogi-gondolatok IV.: A gondolkodás sokszor túllépi a festői érzékenységet.

 

Későre jár már, vagy túl korán van, mikor a próbateremből hallom, ahogy Bús Misi tömegoszlat egy YouTube dj jóvoltából. Harminc éve kész az egész, és levert a nő, akiről még mindig nem tudjuk, hogy szőke vagy barna, de nekem mégis jobban esik most, mint a Getnó vagy a Twist and shout…

Nem tart sokáig az élmény, mert mire feleszmélek, az ismeretlen ismerősök gitárt ragadnak, egyikük beül a dobok mögé, valaki a mikrofont támadja egy megafonnal, a dj pedig az egészre ráúsztatja a Bukott diákot a Zámbó-dinasztia valamelyik tagjának előadásában.
A szürreális jelenetnek végül a szomszédok felháborodásával megtámogatott belső ellenállás vet véget. Duchamp közben sunyin ül és hallgat.

 

…

 

Bogi-gondolatok V.: Állást szeretnék foglalni a festészet jelentősége mellett.

 

Vasárnap reggel van. Furcsa mód a saját ágyamban ébredek elmosódó emlékképekkel és zúgó hangokkal a fejemben. Valószínűleg táncoltam is az éjjel.

Épp csak egy nadrágot veszek fel, hogy ismét felkússzak az emeletre, és igazoljam a gyanúm: az ismeretlen ismerősök közül páran még jelen vannak. Pizzát esznek, zenét hallgatnak, beszélgetnek, kókadoznak.

 

• Bogi?

• Nem tudjuk.

• Elment?

• Talán…

• Biztos hazament.

 

Ekkor egy hang, vagy talán több egyszerre, kiszól a műteremből:
Állást foglal. Figyeli a dokumentumokat, különösen a nem művészi célzattal készült fényképeket – egy kicsit úgy, ahogy némely tájképfestők a természetet figyelték –, és a mintegy magától ikonszerűvé vált dokumentumokat visszafordítja a festészet nyelvére. Portrékat fest az általa választott művészekről, saját terükben, saját tárgyaikkal körülvéve, miközben a kép szerkezetén és a festés módján keresztül megpróbál érzékeltetni valamit a szellemiségükből.

 

Megrázom magam, barátságosan hazatessékelem a maradék vendégeket, bezárom a műteremajtót, és visszafekszem aludni.

​

​

                                   Kemény György megnyitó szövege 2017.szeptember 30.

​

                                                       Egymásból lélegezni

​

GHorváth Boglárka, vagy ahogy valamennyien ismerjük: Bogi 2009-ben, amikor már szinte megfagyott tök fűtetlen műtermben megfestette  "Nagykabátos önarckép"-ét, ezt a remek, érzékletes, erőteljes szelfit, elénk rakta, és körülbelül azóta tudjuk -családja, barátai már négyéves kora óta,ahogy meséli-, hogy vérbeli, remek festőművész. Ez a kép azt a tulajdonságát is deklarálta: szenvedéseit, kudarcait mindig avval oldja fel, hogy megfesti.Itt a fázását, máskor, amikor ezt-azt  összetört csoki-nyuszitól a teáskannán át kitört élű schnitzerig, valamennyit megfestette kiváló csendéletekként.  Egyértelmű, Cézanne-t a tökéletesség, a teljesség vonzotta csendéleteiben, Bogit viszont nem zavarja a hiány, a hiba, az esendőség, ezeket is a világ részeinek tekinti és ugyanolyan lendületesen, jókedvű színesen ábrázolja, mint ép és szép barátnőit, vagy a szintén szép Louvre termeket, amelyek falain természetesen végig Bogi festményei függenek... Bogi izgalmas személyiségérő és számos munkájáról még nagyon hosszasan tudnék beszélni, de miután nem értek rá reggelig engem hallgatni, fejest ugrok egyből az "Ember embernek embere" festménysorba. Első szép darabjainak két éve ugyanitt a Memoart  Galériában örülhettünk, második etapja itt és most látható e falakon. A kiállítás címéből is kiderül, hogy kiket látunk e képeken: embereket. Rendben, de kik ők és miért esett épp ő rájuk modellekként  GHorváth választása? Mert ezek bizony tágabb értelemben vett családi képek. A festmények fókuszában rokonok, értem alatta szellemi rokonok, művész rokonok ülnek, vagy állnak olyan festő példaképek akik gondolkodása, élete, műve hatással volt, van Bogira, olyan kisugárzású személyiségek, akikkel bármikor szívesen teázna, vagy Unikumozna é beszélgetne nem csupán művészetről, hanem testről és lélekről, életről és halálról is. mert valamennyi választottja nem csupán művész, akár kimagasló művész, hanem néha meghökkentően izgalmas életű, pályájú, extremitásoktól sem mentes, a világról karakteresen gondolkodó ember is. Stílusrokonság nem követelmény GHorváth számára, mint a szokványos mester-tanítvány kapcsolatokban, hisz itt monokróm és absztrakt képek alkotóitól a barokkosan burjánzó, játékos művek készítőjéig terjed a skála, és ezt Bogi deklarálja is, "fontosabb a lelkiség, mint a stílus"- mondja.  Kilenc művészt választott témául, kilenc kép készült tehát róluk, hol lazább, hol sűrűbb realista stílusban, hol könnyedebb, hol súlyosabb kézzel megfestve.  Ad Reinhard (1913-1967), aki absztrakt expresszionista kezdés után állandó redukálással eljutott a semmihez, az egyszínű vászonhoz, a monokróm képhez, Bogi képén átszellemülten szinte imádkozik fekete vászna előtt, amelyet egy alig szürkébb vízszintes tör meg csupán. GHorváth többi képével szemben itt végletesen puritán a környezet is, cella, melyet csak egy sötét cserepes virág és egy palack tesz otthonosabbá, ha ezt egyáltalán otthonosnak lehet nevezni. Az elmélyült, puritán kolléga a csupa mozgás és dinamika Boginak csendre, nyugalomra vágyó énjét szólíthatta meg, hisz másképp ez a portré nem létezne. Yves Kleint, a felháborítóan fiatalon , 36 évesen meghalt festőt bogi judo cuccban ábrázolja, hisz Klein 3 évi Japánban judozás, 4 fekete öv után Párizsban judo iskolát nyitott, könyvet írt róla, egyébként pedig a semmi, a tér, az üresség, a lebegés izgatta, próbálkozásai közben többször össze is törte magát. Esze ágában nem volt művésszé válni, amikor egy szép tavaszi hajnalon Yves Klein Blue-val, szabadalmaztatott kék színével, (mely színt a középkori festmények Madonna köntöseinek lapis lazulijából vette át) hatalmas monokróm kék semmi képeket kezdett festeni. Leghíresebb fotóján egy párizsi falról ugrik a semmibe kitárt karokkal, mnt egy angyal. Ezt látjuk is Bogi képén, aki ecsettel fest, míg Yves Klein nagy szivacsokkal, további "ecsetei" pedig meztelen nők voltak, leghíresebb munkái a kék aktnyomos vásznak, amelyek szintén ott kéklenek GHorváth portréján is. Röpködő kavalkád veszi körül munkáiból a szembenéző judo mestert, meg az YKB kék földgömb sem maradhatott el alul, az egész kép valami régi szentábrázolásra emlékeztet röpködő angyalokkal, no és Dürer Melankóliája alsó sarkában is látható egy gömb… Sir Anish Kapoor korunk egyik legjelentősebb mestere. Hatalmas, épület méretű monokróm gömböt, vagy más egyszerű formát alkot egyrészt egy vadonat új mesterséges anyagból, csont-fekete vantablack-ből, amely a fény, a spektrum 99%-át elnyeli, másrészt tükörből amely a teljes eget és a környező földet tükrözi, utalva az égi és földi, a szent és profán kettőségére.

"Nem csinálok semmit - mondja Kapoor-, a valami , amit mégis csinálok valójában semmi."  Így igaz , hisz a minden fényt elnyelő pozitív fekete lyuk, vagy a tükör maguk, a nemlétezések. Bogi portréján talán ezért is nincsenek kezei a mítikus műveket létrehozó Anish Kapoornak, és talán mindezért áll kicsit ferdén is a képben, akár a föld tengelye. GHorváth intellektuálisan is, spirituálisan is beleolvad modeljeibe, mestereibe, érti őket és ezt az értést viszi a vászonra nem csupán a puszta látványt. Fájdalmasan nem térhetek ki valamennyi kiállított képre, de a számomra legizgalmasabb, és úgy tartom bogi számára is igen fontos kettőre Mrina abramovic és Ulay képpárjára muszáj.

Abramovic anyja, az ünnepelt volt jugoszláv partizán a családban is katonaként, parancsnokként viselkedett, és miután abramovicnak minden este 10-kor otthon kellett lennie, ő 10-kor hol megvágta, hol megégette magát.  Apja egy őrült veszekedésben anyjával 12 pezsgős poharat tört össze, majd elhagyta a házat. Abramovicot tehát már gyerekkorától a test , a testi szenvedés, és ami evvel egy, a lélek a lelki szenvedés határai izgatták. 1974-ben egy előadásán az általa gerjesztett lángok és füst közepette elvesztette eszméletét, amit a közönség majdnem későn vett csak észre, következő performanszain már szándékosan jutatta magát az eszméletvesztés állapotába. Ulay-jel 1976-ban ismerkedett meg és ekkor kezdtek együtt dolgozni. Kollektív lényt alkottak, "kétfejű test" lettek, mint a sziámi ikrek. A szinpadon egymáshoz ragasztották szájukat, míg 17 perc múltán semmi oxigénük nem maradt, és tüdejük csak széndioxidot tartalmazva öntudatukat vesztve összeestek. Másik alkalommal egyre közelebb lépve egymáshoz egymás szájába ordítottak "AAA-AAA" előadásukon, ez a jelenet GHorváth Bogi kettős képének apszisát foglalja el. Megint más performansz: szótlanul egymás mellett ültek hét órán át. 1988-ban a kínaiak által energiasárkánynak nevezett Nagy Fal két végpontjáról 2500-2500 kilómétert sétáltak egymás felé, hogy középen összetalálkozva örökre elbúcsúzzanak egymástól…2010-ben a MOMÁ-ban Abramovic 73 órán át ült mozdulatlanul, némán egy asztal mellett és nézett a vele szemben ötpercenként váltakozva leülő emberek szemébe. Volt, aki zokogni kezdett, olyan is, aki hányni. Ulay is eljött, meglepte, ő is könnybe borult, és kiesve vállalt szerepéből, az asztal fölé hajolva megérintette Ulay kezét. Ennek a két emberi lénynek, nem is fontos hogy a művésznek  drámája mindenkit szíven üt. Bogival is ezt tette, ez süt diptichon festményéből, ebből a nagyon mai Arnolfini házaspárból. Ez a két összeillő és mégsem karakter felénk néz, mint Van Eycknél, de mögöttük a tükörben nem hátuk és a festő, hanem múltjuk egyik csúcspontja jelenik meg.

Az őszülő szakáll már őszülőbb szakáll nem is lehetne, mint ahogy a vörös Ruha sem lehetne ennél vörösebb. És alul a nyitott ajtó a semmibe? Néhány másodperces halálból felélesztettek valamennyien egy folyosó végén világító fényességről, egy távoli, ám közeledő gyönyörű semmiről számolnak be, olyasmiről, mint ez itt… És akkor most álljunk meg egy pillanatra. Mert mi az a szó, az a fogalom, ami boglárka mindegyik képénél és valamennyi művész modellje kapcsán elhangzott itt? A semmi! Megvan az összekötő kapocs, a mindennek a mélyén rejlő semmi! Itt kiállító festőnket ez érdekli, ezt találta meg közös nevezőként Ad Reinhardtban és régebben Rothkoban, Yves Klein kékjében és Kapoor fejtegetésében.  A megakafa képpáron (ezt a remek szót nemrég találtam egy blogban) Abramovic széttárt kezei a semmit tartják, vagy az egész világot? Mindkettőt, mivel Abramovic, Yves Klein, Ad Reinhardt, Kapoor, GHorváth Boglárka, és szerintem is a két dolog egy és ugyanaz! Végül is miért idézte meg festményeiben Bogi ezeket az egyrészt kiválló és híres művészpéldaképeket, másrészt izgalmas, ellentmondásos személyiségeket, amilyen ő maga is? A választ erre Abramovic és Ulay már megadta: egymásból lélegezni.

2017. szeptember 30.   

​

​

​

Víg Mihály megnyitó szövege és zenéje a Látod cica... kiállításhoz 2018 

​

https://youtu.be/Oejm37eur0w

https://youtu.be/Oejm37eur0

​

https://youtu.be/kvzScgGStuA

https://youtu.be/obwivAGlzSg

​

Pauer Gellért megnyitószövege az Emlék másként című kiállításhoz 2018 

​

2013-ban ismertem meg Bogit, amikor édesapám, néhai Pauer Gyula műtermét négy festő lánynak adtam ki. Azért festőknek, mert a szobrászok hangosak, és azért lányoknak, mert arra gondoltam, kevésbé rendetlenek és nem szerveznek akkora bulikat, amekkorákat aztán Bogi nemegyszer szervezett.

A másik három festő elég hamar lelépett, sajnos az ő munkájukat azótanem igazán követtem, gondolom új műtermet találtak,más dolguk akadt, vagy csak egyszerűen nem bírták Bogi mellett.

Bogi elképesztő káoszban szeret dolgozni, többnyire egy óriási rumli az élettere, ahol másnaposan dacolva az 50fokos tetőtéri hőséggel, vagy a minuszokban kifogyó gázpalackokkal, befagyó festékekkel, állandó természetfeletti elszántsággal képes alkotni.

Nagyon jó barátokká váltunk, számtalanszor tivornyáztunk együtt a városban, kocsmákban, koncerteken, vagy csak rúgtunk be otthon Trabant/Balaton dalokat énekelve.  Elég időt töltöttem a társaságában, hogy azt állítsam, a művész, akinek ma a gyerekkorába pillanthatunk be, az egyik legérdekesebb, legdekadensebb, és legelszántabbkarakter akit valaha láttam.

Olyannyira őrült, hogy már kétévesen világgá ment. Ezt az itt látható egyik kép is ábrázolja, mikor szülei elengedték őt, várva, hogy megijed és visszafordul. Ezt végül nem tette meg.

A baráti elfogultságom mellett azért mondom el ezeket a személyesebb anekdotákat, mert szeretnék egyfajta személykultuszt körvonalazni a kislány körül, aki nyolc-kilenc éves korában már William Blake-et, vagy Goya Szaturnuszát másolta, aki rendszeresen egy antropomorf macskalény mellett tűnik fel, vagy korunk legnagyobb képzőművészeinek portréiból köszön vissza.  Az itt látható, gyerekkori fotók alapján megrajzolt képeken is jól körvonalazódik a kislány, körülötte pedig az a színes, minden mást elborító konfetti-köd, ami személyes meggyőződésem, hogy bogi auráját a hétköznapokban is hasonlóan elborítja.  

Szeretnék egy számomra bosszantó módon kedves idézet ide tűzni:
„Szeretném már, ha minden szegény magyar művészfigura tisztán látna valamit. Ott kezdődik ez a valami, hogy Magyarországnak semmi szüksége sincs művészre. Nem is volt soha, tehát nem is lesz. A bolond gőzös elvisz bennünket Rómába, Münchenbe, Párisba. Hazajövünk s úgy teszünk, mintha Magyarországon ránk szerep várna. Egymást bolondítjuk: író a piktort, piktor a színészt, színész a muzsikust. Az a csoda, hogy nem zárnak be bennünket a bolondok házába.” – Ady Endre

Azt gondolom, hogy pont ilyen megállíthatatlan, a saját dekadenciájuk miatt a jég hátán is megélő hősökre van szükség, akik akkor is önfeledten és ragyogóan fognak festeni , mikor mi  már a saját romjainkon üldögélünk majd.

.
2018.11.20.

​

Látod, Cica …  Dr. Nagy Miklós  megnyitó beszéde

 

Miért pont cicák? 

Ez itt a kérdés.Amikor  lehetne Micimackó is ? Vagy el Kazovszkij nyomában kutya? Vagy Nádler féle gesztus? Bogi cicája jelkép lehetne. Még inkább hieroglifa egy kartusban. 

Mint a Kazo-kutya. 

Lehetne zsebben hordott kabalafigura, amibe vész esetén belemarkol az ember, hogy erőt  merítsen.A járni éppen megtanult  kisgyerek, a  két kezében cipelt maciba kapaszkodik, és beszél hozzá, hogy bátorítsa magát.  Hogy ne legyen egyedül a félelmetes és  határtalanul nagy univerzumban. 

​

A dolog ennél azért bonyolultabb. Bogi nem kisgyerek már. De akkor miért éppen egyértelműen nőnemű az a fehér cica? Talán, mert sorstárs, aki segt elviselni a felnőttek kegyetlen önző világát? Ami gyermekkorban még csak sejthető? Amikor az ember a szülei álltal megteremtett, biztonságos, meleg fészek szeretetben cseperedik.Lehet fordítva is. Történhetnek az emberrel gyerekkorban is  szörnyű és nyomasztó dolgok is... Ki tudhatná?

 .

Talán még ez sem. Nem vagyok művészet történész.Ha csak a cicás rajzokat látnám, akkor is azt mondhatnám, hogy ilyen  a naiv művészet. azonban volt alkalmam Bogi nem cicás képeit is , és azok bizony nem naiv festő művei.

 

No, de akkor miről van szó?

Ezt kérdem magamtól hetek óta, amióta töröm a fejem , hogy milyen oldalról közelítsek a cicás sorozathoz.

Hiszen milyen könnyű dolgom lenne, ha ezek a rajzok, mesekönyvek nagyszerű illusztrációi lennének.Nem lehetnek, mert ahhoz azért túl komolyak, a felületes szemlélőcsak a fura macskákat érzékeli, de az, aki belegondol, ezerféle mögöttes tartalomra asszociálhat. Ami pedig pont a komoly művészet ismérve. 

​

Aztán, ahogy beleolvastam a kedvenc könyvembe (J.C.Powys Wolf Solenjtébe), azonnal előbukkant a megfejtés. Kicsit úgy, mint amikor egy ideje nem jut eszébe az embernek egy kifejezés, de "ott van a nyelve hegyén"...

 

A Wolf Solent számomra a világ egyik legnagyszerűbb regénye.Bonyolult a cselekmény, de a lényege az, hogya főszereplő, aki különös magának való alak, aki belelát  a fák, pozsgás,hűvös, növényi levelek, tenyésző növekedésébe, elkülönült lelkébe, titokzatos éjjeli terjeszkedésükbe, melyet  suhanó holdak, áttetsző fekete vizek mélye kísér. Lelke ilyenkor úgy emelkedik elő, mint a mocsár fehérszárnyú madara az éjjeli holdfényben.

​

Wolf szerelmes lett egy lányba, akinek a bőre olyan csontszínű, mint a frissen hántolt fűzfa szára.Vágyakozása metámadta a sajátos misztikáját, és méginkább bajba került, amikor Gerda nevű szerelme barátnőjét Christie-t megismerte.

​

Christie, aki  finom, fejletlen kamaszlányos alkatú, szinte nemnélküli fiatal nő, a lányság archetípusa, rendkívűli ismeretekkel bírt a filozófiában. Számára minden filozófus világa, egy elkülönült univerzum, benne sajátos országokkal Leibniz monászai, Hégel ideája, Spinoza szubsztanciája sajátos atmoszférával rendelkezik.Saját ország saját városokkal, mak, nem szilárdak,  olyanok, mintha elolvadnának.

​

Ő nem úgy nézi a filozófiát mint igazságokat, hanem barangolni való tájakat lát, jellegzetes fényekkel, saját gótikus építményekkel, csúcsos tetőkkel, fasorokkal, különös élőlényekkel.

​

Ahogy Christie, úgy Bogi  is saját világot teremtett.Mindegy is, hogy ezzel menekülni akart -e, vagy sem, hogy védekezik -e, vagy sem. Fontos viszont, hogy nekünk megengedi, hogy behatoljunk a falai mögé, rápillanthassunk a kemény páncélzat mögöttszemérmesen mosolygó, puha és jószívű lelkére.

Talán a cica sem haragszik meg, hogy bogi ezennel vendégeket fogad kettejük elkülönült és intim valóságában.

​

2019. 04. 05

 

Karafiáth Orsolya megnyitó novellája a Vázlatok /Ember, Embernek, Embere/ című kiálltáshoz, amely a Liget galériában hangzott el

​

​

Egymás emberei

 

 

A régi jegyzetek misztériuma

 

 

 

Nem tudok leszokni a kézzel való jegyzetelésről. Ha eszembe jut valami, rögtön felírom, a javát soha többé nem tudom elolvasni. Iszonyatos dossziék telnek meg, néha előveszem őket, ha ötletre, ihletre vágyom, ha régóta nem jut semmi az eszembe. Mindig át van húzva az az ötlet, amit már felhasználtam. És ott szomorkodnak a lassan már sárguló akár húsz éves papírokon az árva vázlatok, amik egy-egy nagyobb szöveg vágyával firkálódtak fel, de nem kellettek, mellőződtek, kisodródtak, elfelejtődtek. Képtelen vagyok kidobni még a hieroglifa szerűeket is. Mit jelent ez: “muszáj hogy értsük egymást, súgom a halottnak. (kihagyás) az életembe még (kihagyás) minden halottnak.” Aztán alatta egy térkép, hogy mit hová, ez a rész az érzékekről szól, ez az előérzetről, írom, a tapintásról, inger és időtartam, infravörös, írom, majd a meglepő szó, vipera, mit keres itt, mit akart ebben a szövegben egy vipera, miért kezdett egy feljegyzett ismeretlen halott felé kúszni? Majd egy következő lapon, gyűrött, le is van kávézva azt írom, ez a vers egy szakadék lesz. Jegyzem is, hogy kőzúzalék, kövek szeglete, repedés, dermedt rend, és kis betűkkel, zárójelben, hogy “lassan több halottat kell szeretnem, mint amennyi a méltó élő”. Ezt használni fogom még. És egy másik, hopp, ez egy kitépett újságpapír, a szélekre firkáltam és a sorok közé, a trendi fantomról, amiről már évek óta formálok valamit, de sosem sikerül, írom, hogy felnevet a fejemben. “Hekk sül fáradt olajban”, olvasom, miért volt fontos ezt feljegyeznem, része volt valaminek, része akart lenni? Csíkos lap, kinek a füzetéből lophattam el? “Egysíkú mozgás vált most át örökre, a karnis-síneken vonat suhan.” Melléjegyezve, hogy út, idősíkok, Trieszt, egy dal címe, amit hirtelen nem is tudok felidézni. “Kötélpályán jutunk a kisszobába.” Mennyire árulkodóak a jegyzeteim! Persze nem a készről mesélnek, a késztől messze vannak. Olyanok, mint mikor évek óta nem látott barátokkal találkozunk. Ismerjük, legalábbis leképezzük magunkban a régi emlékekből, és türelmetlenül hallgatjuk, ahogy hadarva mesél. Egyetlen éjszaka alatt igyekszünk egymásnak felmondani, hogyan esett az elmúlt években az életünk, és nem tudjuk egymást megérteni teljesen, mégis értünk valamit, magunkon átszűrve a másik válását, a betegségét, az elveszített szülőket. Címszavak mozdulnak bennünk, a felismerés örömével, kicetlizve pár év, majd álmunkban később valami mégiscsak összeáll. Ezekben az álmokban, akárcsak a fel nem használt jegyzetek újraolvasáskor, az élet újra gazdagnak tűnik. Hogy van még ötlet, van még felvillanás, van még mit kidolgozni. Érdekes figyelni, hogy mit őriz a vázlat valójában. Mert egy dolog világos: amit gondoltunk a feljegyzés pillanatában, már rég kifarolt a szavak mögül. Tisztán merednek rám a nagyon régi szavaim, megajándékoznak azzal, hogy újra, és megint, teljesen frissen gondolkodhatok róluk. A múltbéli énem ajándéka ez, az idősíkok összeérnek. Olykor a régi szándékot is visszahozzák. És ilyenkor megérint a végtelen.

 

 

Nagy vonalak

 

 

Egy portré sosem a modellről szól. Egy portré semmi másról nem szól, mint arról, hogy a művész hogyan lát engem. Ezt még László Károly mondta nekem, mikor egymás mellett nézegettem a sok róla készült arcképet. Ez hasonlít, az nem annyira, tallóztam, - csupa nagy formátumú művész készített róla portrét, szóval nem az volt a kérdés, melyik jó egyáltalán, mindegyik jó volt - , mire ő azt mondta, ő épp abban véli legjobban felfedezni magát, amit én simán lelegyintettem. Engem is rengetegen megörökítettek már, és többször kaptam már festményeket és fotókat a világ képtáraiból, hogy ez te vagy 1913-ban egy amszterdami bárban! Ez te vagy egy bécsi tárlaton, és olykor én is beleláttam magam az arcokba, kislányok vagy rég halott kurtizánok vonásai közé. Ott is vagyok, voltam leszek, ha odalátnak. A művészek, akik megkértek, álljak modellt nekik, valami olyat láttak bennem, ami bennük született meg, nem bennem. Én általam (a személyiségem által) üzentek valamit, mutattak fel valamit saját magukból, és ez által általában az emberről. Egyszer egyikük egy külön füzetben nekem ajándékozta az előkészületek dokumentációját. Soha izgalmasabb album még nem volt a kezemben. Fotók voltak benne helyekről, amiket a kész műhöz lehetségesnek tartott, ruhák, magazinfotók, rólam elkapott képek, firkák, hogy itt árnyék, itt arany. Elsőre, a kész művet tekintve nehéz volt kibogozni, melyik vázlat kelt életre végül. De aztán logikus lett a szándék, érdekes volt az út, ahogy kitisztult az akarat, és ahogy egyre kontúrosabb lett a művészi ambíció. A kész felé vezető útban erősen kirajzolódott valami egészen lenyűgöző: megismertem egy művész gondolkodásának módját. Mintha a fejébe, szívébe és tovább láttam volna. Egy-egy nagy vonalban ott a későbbi cizellált látvány, egy-egy odavetett színben logikai ugrásokat látok, mozgó és lüktető érzelmeket! A vázlatra azt mondjuk: elnagyolt. Holott legtöbbször egy-egy picike, odavetett részlet árulkodóbb mindennél. Mint mikor egy váratlan gesztus felfedi az egész személyiséget. Kapszulába zárt univerzum a vázlat, amiből később kibomolhat az egész. Nem biztos, hogy az lesz a lényeg, módosulhat, el is lehet vetni. De a vázlatban megmutatkozik a szikra. A vázlat maga a fellángolás. Szerelem.

 

 

Kicsi mesék nagy példaképekről

 

 

Aki Yves Kleintől tanul repülni, elsőként a kékjét tanulja meg. Kék lufik lebegnek, ha elég kékek, vagy jól kékek, egybeolvadnak az éggel. “Repülök, csak éppen ég színem lett, senki se lát! Ez borzasztó! Vagy mégsem? Titkon repülök, mindenki felett, és monokróm a világ. Egyetlen hangon énekelek, ez a szél, hisz ismered.” Aki Yves Kleintől tanul repülni, nem tud az űrbe ugrani. Hiszen már ott van.

 

 

Régi cédé, karcos, az album mellékletében Pipilotti Rist énekel. Feldolgoz híres dalokat, felvisít, felhörög, épp Chris Isaac slágerét, a Wicked game-t gyötri halálra. Csodás! Imádom, végtelenre állítom, lemásolom a barátaimnak, a későbbi zenekaromban úgy énekelek, mint ő! Használom a gesztusait, átteszem egy másik projektbe. Van hát egy közös munkám Pipilottival, olyan titkos együttműködés, hogy csak én tudok róla!

 

 

Paula Rego csodálatos ideges kentaurja nem akarja elhinni, hogy ő egyszerre állat és ember, ideges, melyik fele mit ér, lószem és emberszem, vágtatás és toporgás. Volt egy zenekarom, üvöltve énekeltük, hogy “velünk nyerít minden ló”, és műszőrből volt a lóálarcunk, szemceruzával festettünk lábszőrt magunknak, játszottunk, és elmúlt, és most szívem szakad az elügető emlékeimtől.

 

 

Kétszer voltam bárányhimlős, egyszer már felnőttként. Roy Lichtenstein festmény lettem, pöttyös az arcom, sírok, pedig nevetnem kellene, élő vászon a fejem, bámulnom kellene a tükörképem, csodálva, tágra nyílt szemekkel. De ehelyett a Hiperkarmát hallhatom, hogy egy “rajzfilmben élek együtt veled, látom a fejed felett a kérdőjeled”, és mégis felnevetek a végén. De lehet, hogy ez már a következő széria volt, csak teljesen összemosódtunk.

 

 

 

Skicc az időről

 

 

 

Tizenöt éve egy berlini bolhapiacon megvettem egy lemezt, a borítója miatt. Eső esik a képen, amit betölt a fiatal pár arca, csurom vizesek mind a ketten. A lánynak gyönyörű szép a keze, hosszú ujjaival tartja a fiú arcát: meg fogja csókolni a következő pillanatban. Fehér pólójukról a fény átvibrál a cseppekbe, szikrázik a háttér, ragyognak. A fiú fintora szerelmes, ez minden bizonnyal az első csókjuk lesz, egy buli lehet, régóta tetszhettek már egymásnak talán. Milyen szép fiú, nyilallt belém, ez a mosoly, kis grübedli, olyan boldognak látszik, tudom, hogy boldog. Biztosan tartott attól, tetszik-e a lánynak, de közben átüt, mennyire biztos, a saját vonásaiban, az érzéseiben. Ez adja a szépségét, gondolom, mikor újra és újra a képet nézem. Mert amúgy lehet, hogy nem is olyan gyönyörű. Csontos az arca, az orra madárcsőrszerűen görbül, a szemöldökének vonala jellegtelen. És nyurga is, bár van benne valamiféle bájos esetlenség, amire sokszor rá is játszanak az ilyen típusú srácok. Már tizenöt éve is öreg lettem volna hozzá, most meg aztán végképp. Diadalmas és fiatal. És volt egy ilyen fékektől, kételyektől és szorongásoktól mentes pillanata. Hogy irigyeltem! Mint egy filmben, olyanok ők, úgy szerelmesek. Engem senki nem kapott el viharban, hogy messzire ragadjon. És ezek az elképzelt bulik! Sosem voltak ilyen bulik sem, csak maximum úgy meséltük el! Vagy csak nem vettem észre, mert szétszorongtam, hogy ez már olyan, ez már az? Nem akadt még soha vadregényes szerelmem, még töredékpercekre sem, vigyáznom kellett, nehogy lejöjjön a sminkem, nehogy szétmenjen a kevéske hajam, amiből gonddal komponáltam valamiféle frizurát, remegtem, nehogy észrevegyék a fűzőt vagy az alakformáló fehérneműt. Ott volt bennem a vágy, az elragadtatás skiccei, de soha nem lett belőle több: teljesen felszabadult szerelem. Később megtaláltam az egész sorozatot, amiből a borítóképet kiválasztották. Irtó édesek a fotókon, mindketten, nevetnek, a fiú eltartja magától a lányt a nagy kacagásban, látszik, mennyire előreállnak a fogai, a lánynak egyszer van egy gesztusa, amin mintha az tükröződne, amit magamnál ismerek. A görcs. A merevség. Aztán egy következő kép rám cáfol, gúnyosan mutatja, hogy csak azt akarom látni, ők is olyan blokkoltak és a saját letaglózó félelmeikbe zártak, mint én. Csak kivetítem magam, de hiába, ők erősebbek, legyőznek, azzal nevetnek ki, hogy észre sem vesznek. Miért nem ők vagyok? Az egyik szám az albumon arról szól, hogy ők a kezdők, még tanulják egymást és az életet. A másik dal szomorúbb, arról, hogy minden csak átmeneti, ebből is tovább mennek majd, mert mindig, mindig tovább megyünk, okosabban, teljesebben, ezek a fiatal szerelmek csak gyakorlatok a nagyhoz, az igazihoz. Pár hónapig tartó örök szerelmek, sosem feledjük el őket mégsem, sőt. A legszebb emlékeink. Mi lehet most velük? Már biztosan nincsenek együtt, vázlatolom az egyik lehetséges forgatókönyvet. A lány nemsoká férjhez ment, szült két gyereket, pár évre rá otthagyták egy fiatalabbért. A fiú sem egyetlen házasságban játszotta a trendi apukát, most biztos nagy szakállal álldogál negyven felett új életet kezdve Prenzlauerbergben, hátán hordozóban a legfrissebb gyereke, idióta szakálla van, hiába, aki trendi volt, örökre trendi marad, még kispocakkal is. Fel sem ismerném őket! Vagy nézzük a másik lehetséges esetet! Együtt maradtak, de minek! Játszmáznak, borzalmas a kapcsolatuk, el is felejtették volna, hogy tudtak így egymásra nézni, ha a régi kép nem lenne ott bekeretezve a kertvárosi nappaliban. Remélem, azért boldogok, mondom magamban, és tudom, hogy közben arra gondolok, hogy a boldogtalanságuknak jobban örülnék. Mindig csak kínzom magam, amikor rájuk nézek. Rohanok haza az esőben. Belenézek a tükörbe, kezemmel megtámasztom az arcom. Így nem látszik alul a megereszkedés. A lefolyó festék fekete patak, egy ráncban megül. Visszanézek magamra, fintorgok. Beugranak a tudatomba megint. Kidobom a képet, sikítom. Aztán arra gondolok, minek. Belém égtek. Örökre ott vannak bennem. Üzenve, hogy nem, nem lehet álomképekkel megúszni. Örökké ezeket az életvázlatokat, a vágyott képeket kergetve, egy lehetséges életet pörgetve azt gondolni, majd még lesz, nekem is lesz ilyen. Mert közben elmúlik ez is, nem veszem észre, elmúlok. Mert ez már rég a mű maga.

 

 

Örök

 

 

Ki örökítesz meg, kitől idézel? Kit használsz fel, hogy magadat megmutasd? Véletlenül vetődtem Séte-ben, az egykori halászfaluban a régi temetőbe. És véletlenül találtam ott meg Paul Valéry sírját. “Az ember mindent nélkülözhet, csak a másik embert nem.” - ezt ő írta. Össze vagyunk kötve, látható és láthatatlan szálakkal, egymásra vagyunk utalva. Egymástól, egymásból élünk. A művész sem nélkülözheti a másik művészt. Úgy hat ránk egy-egy életmű, egy-egy karakter és egy-egy alkotás, mint ahogy a táplálék: ettől növünk, ettől élünk. Gondolkodunk, átszűrünk és továbbgondolunk. Korábban egy ismerősöm meg akart sérteni. Azt mondta, olyan vagyok, mint egy indiai szőnyeg, összeszőve ezüstszalagból és selyemből, koszos zsák elkötőjéből, széthasított posztókabátból. Összelopott szálak. Ez vagyok csupán. Ma már azt gondolom, lehet, hogy így van. De már nem bánt. Hiszen a szőnyeg teljesen egyedi és teljesen az enyém. Nincs hasonló sem. És köszönöm a szép foszlányokat, a maradékokat, hogy belém épültek, hogy már én vagyok! A művész sosincs egyedül. Művészet nincs egyedül. Hatalmas örökségből válogatunk, micsoda luxus, micsoda mérhetetlen gazdagság. Rokonok és taszítóan vonzó idegenek, egy-egy ecsetvonással tanít egy halott művész, egy-egy performance dokumentációja valahogy átalakul bennünk. Elit klub, belépés csak hasonlóaknak. Mindenki hasonló.

​

2019.05.30 Budapest, Liget galéria

​

Wéber Kristóf megnyitó performansza és Karafiáth Orsolya megnyitó novellája:

​

https://youtu.be/LOqQvELe2mM

​

2019.05.30 Budapest, Liget galéria

​

Ágoston Béla és Stevo Atambire  megnyitózenéje :

​

                           https://youtu.be/VxeOqqLILi

​

2019.07.25 Balatonfenyves, Kioszk

​

Ujj Zsuzsanna, Wéber Kristóf, G.Horváth Boglárka:  Kiállításmegnyitó  /Közös kotta /

​

​

​

Leonardo mosolyog Budán

​

Karafiáth Orsolya megnyitó novellája

2023 november 15.

​

Napi mosoly
Mottók:
“Minden mindenből ered, és minden mindenné válik, minden mindenbe visszatér,
mert ami az elemekben van, az az elemekből keletkezett.” Leonardo
“Valahol a realitáson túl lebegnek a figurái, egy olyan térben, ahol a következő lépés
bármi lehet.” Tardi Zsuzsanna Bogi grafikáiról
“Fogorvosok állítják, Mona Lisa mosolya komoly fogproblémára utal: feketék
lehettek a fogai, vagy pedig hiányzott pár első foga, ami magyarázat lehet a szorosan
összezárt ajkakra. Egyes feltételezések szerint a modellnek Bell-féle facialis paresise,
azaz arcidegbénulása volt.” 

Sfumato
Nem voltunk meghívva, sőt, tulajdonképpen kifejezetten nem akarták, hogy
odamenjünk. De mi mentünk, mert szerettünk csak úgy beállítani, nézni, amint a
mosoly odafagy az arcokra, jelen esetben a házigazdának és a feleségének az arcára.
Egy pillanatig megállni ebben a már nem is mosolyban, és élvezni, hogy nem tudnak
mást tenni, mint egy kényszerű mozdulattal beinvitálni minket is. Hiszen ők jó fejek
a többiek, a meghívott vendégeik előtt, és nem beengedni egy párt, akiket amúgy
többen kedvelnek is, minimum rosszfejség lenne. És itt, Budán, a belbudai
értelmiségiek között nem divat a rosszfejség.
Kabátokat a hálóba, a többire rá nyugodta. De hiszen, nyúlik meg még jobban a
házigazda feleségének az arca, minek magyarázok, ismeritek a járást. A konyhában
vagyunk, teszi hozzá még totál feleslegesen, hiszen nyilván tudjuk a szokásokat,
nyilvánvalóan azért nem hívtak meg, mert igen sok korábbi estén leszerepeltünk már.
Előző héten is például, amikor én a mosdóban elaludtam, és bezártam belülről, így
senki nem tudta használni aztán, vagy egy hónapja is, amikor a szerelmem befeküdt a
hitvesi ágyba, és ott is maradt mozdulatlanul reggelig. A székek akkor is körben
álltak, mint mindig, pár összehajtható a falnak állítva, hátha beesik még valaki.
Mindig beesett, persze a legtöbbször olyan, akinek mindenki egyként örült.
Amúgy meg mindig minden ugyanolyan volt. Az állandó vendégek, a nagybetűs
barátok ültek a fő helyeken. Mi a szerelmemmel mindnek nevet adtunk, és el tudtuk
mesélni előre, mit fognak csinálni. Zizike például egy ponton túl butaságokat mond,
de olyan egetverőeket, hogy mindig csak az újak állnak le vitatkozni vele. De
kedvencünk a Régi Béna, az öreg tévedékeny műkritikus volt, a nagy pohárgyilkos,
akinek roppant udvariasan álpoharakat adtak csak, az üveghez megszólalásig
hasonlító műanyagot, ám aki így is mindig leverte valami finnyás vendég

kristálykelyhét, akármilyen ügyesen bohóckodtak a vendéglátók a vendégekkel nagy
cinkosságban.

A Régi Béna keze amúgy mintha egy Leonardo festmény részlete lett volna: az inge
hullámai alól mintegy véletlenül kibukkanó szelíd kézfeje mintha nem is tartozna
senkihez. Pihent egymásra téve a két kéz, amikor a Régi Béna beszélt. Nyugodtan
hevert a két kéz, mint két fáradt madár, amikor egy-egy műről vitatkozott a társaság.
Ám olykor, teljesen váratlanul e madár szárnyra kapott, vergődni kezdett, és már nem
volt biztonságban semmi az asztalon. Míg mindenki előtt tornyosultak a kistányérok,
csészék, addig a Régi Béna előtt csupasz volt az asztal.
Amikor beléptünk, láttuk, most is ez a helyzet, persze, mi más is lenne, a
szerelmemmel egymásra vigyorogtunk. Zizike épp arról vihorászott, hogy isteni
viccet hallott, hogy a költő inkább pénzköltő, és volt, aki udvariasan nevetett, volt,
aki Zizike háta mögött mutatta az új csajának, hogy ne ijedjen meg, nem az egész
társaság kuka, csak Zizike kettyós kicsit, valaki csuklott, és Zizike ettől még
hisztérikusabban kezdett vihogni, mert azt hitte, végre közönségre lelt. Ha lenne mit
költenetek, nem lenne csóró az egész banda, nem költenétek ilyen lehangoló
dolgokat, kontrázott a saját szövegére Zizike, és ekkor azért volt esély arra, hogy a
buli végképp beleáll a földbe.
A szerelmem ekkor adta át a csokrát a háziasszonynak, mert igen, csokrot is hozott,
igaz, az anyjától lopta el, az anyja vázájából, és igen, észrevettük, hogy az egész
virágköteg elég régi már, a víz, amiben állt, beposhadt, és az elsőre csinos csokor, bár
kívülről még pozsgásnak, vitálisnak hatott, rothadt belül. De akkor is csokor volt, és a
csokor az enyhülésé, aki csokrot hoz, az feloldozást kaphat azért, ha előző héten, és
ez valóban nem volt túl ügyes gesztus, sugárban lehányta a házigazdáék már alvó
ikreit. Nem direkt, ez csak természetes, eltévedt a szerelmem a zegzugos lakásban, és
nem volt teljesen józan sem, szóval joggal hitte, hogy a sokpercnyi szédült bolyongás
után végre a mosdóra lelt. A házigazda felesége már az első pillanatban észrevette,
hogy a csokor rohad, a szaga is erős volt, de úgy tett mégis, mintha meghatódna,
vázába tette a szánalmas bokrétát, és intett nekünk, hogy üljünk le végre.
El kellene mennem mosdóba, mondta ekkor a szerelmem, mire a házigazda felesége
arcán megint átvonult a már ismert árnyék. Kikísérjelek, kérdezte aggodalmasan,
mire a szerelmem a legszebb mosolyával jelezte, hogy tanult a múltból, és elindult
kifelé. Gyere te is, fogta meg a kezem, és nem is tudom miért, de mentem vele. A
puzzle-t egy távoli, addig lezárt szobában találtuk, noha tényleg nem oda tartottunk, a
fene se tudja, hogy jutottunk oda. Azta, kiálltott fel a szerelmem, nézd, egy
óriáspuzzle, né már, a Mona Lisa! Figyelj, igazítsuk már ki egy kicsit a mosolyát. Ne
hülyülj, ezt hetekig csinálták, és már majdnem készen van, suttogtam. Majdnem, de
nem egészen, vigyorgott a szerelmem.

És különben is, épp csak picit belevariálok, épp csak a mosoly fölé emelkedem, fogd
a kezem, szóval így, és a szerelmem persze most sem volt teljesen józan, és így
belezuhantunk a képbe, bele a híres félmosolyba, és én először sokkot kaptam, aztán
nevetőgörcs tört rám, aztán megláttuk a házigazda feleségét az ajtóban, és innen nem
volt tovább. Megyünk, motyogtam, kikászálódva a kirakós darabjai közül. Az ajtóból
még visszanéztem, és láttam, hogy a képben egyedül a kezek maradtak épen. Fejünk
lesunyva mentünk a házigazdánk felesége után, aki a konyhában zokogva mesélte el
a többieknek, mi történt. Hogy karácsonyra készült a nagy puzzle, hogy be akarták
kereteztetni.
A kezek megvannak azért, hadarta a szerelmem, a mosoly meg amúgy is tök béna
volt. A Nagy Béna ekkor mozdult meg először, és egy perc múlva már mindenki
tudta, hogy aznap nem álpoharat kapott. A történet egészen idén ősz közepéig nem
jutott eszembe, a hírig, miszerint francia tudósok röntgennel leleplezték Mona Lisa
rejtélyes mosolyának a titkát. Azt tudjuk, hogy ha valaki közvetlenül Mona Lisa
szemébe néz, a mosolya halványulni látszik, más szemszögből figyelve azonban
felderül, szinte incselkedik velünk. Az olaszoknak van egy kifejezésük, ami
megmagyarázza ezt az ambivalens természetet. Fumato. Kétértelmű, a mi
képzeletünktől függő. “Ez a fény-árnyékjáték az igazi zsenialitás jele, amely
megmutatja, hogy a mester emberábrázolása mennyivel megelőzte korát” –
magyarázta korábban a ZME Science, ám a francia kutatók a festési technikában is
találtak meglepetést. A legmodernebb röntgentechnológia segítségével vizsgálták
meg a kép egy apró foltjának atomszerkezetét, és ekkor egy plumbonakrit nevű ritka
vegyületet találtak a kép alapozófestésében. De hogy ez bármi titkot felfedne,
kérdeztem újra és újra magamtól, a réges régi társaságra, mert a történet vagy húsz
éve játszódott, és a réges régi szerelmemre gondolva. Trükkök és technikák adnák a
varázst?
A Régi Bénáról nem sokkal később kiderült, hogy parkinson kórja volt, és pár éve
meg is halt, a Jófejék szétmentek, az egykor lehányt gyerekekből gyönyörű nők
lettek, színészek mind a ketten. Zizike végül totál meghibbant, hónapokat tölt a mai
napig ilyen-olyan műintézményben. A szerelmemet se láttam évek óta. A kirakós
azonban, ezt később tudtam meg, majdnem elkészült. Még hetekig szenvedtek vele,
aztán feladták. Én tudtam, hogy ez lesz. A mosolyt ugyanis a szerelmem, talán
véletlenül, de magával vitte. A farmerja zsebében találtam meg hetekkel később,
amikor ki akartam mosni a cuccait.
Kinek a mosolya?
Bogi szemlélődő művész, ez a közös vonás a nagyon is különböző műveiben. Festett
már csendéletet, tájképeket, embereket, rajzolt vázlatokat. Amit meglát, arra rábólint:
ez szép. És, ami szép azt meg is akarom festeni, mondja. “De lehetetlen mindent
megfesteni, ami szép, és nem is szabad, mert unalmassá válhat. Szóval érdemes utána
gondolkodni, hogy vajon érdekes-e számomra az, amit látok. Ha igen, akkor
másoknak is szívesen megmutatom, ha nem, akkor nagy valószínűséggel másnak sem

tudom hitelesen felkelteni az érdeklődését iránta. Ez a szemlélődés a festészetem
legtermészetesebb része. (…) Leginkább a hegyről szeretek a völgybe tekinteni, vagy
a szemben lévő hegyek vonulatain tűnődni. Egyedül ott fent a hegyen, egy pillanatra
érteni vélem a csendet.”
Bogi sokszor reflektál régi mesterek műveire, azokra, akiket szeret, akik hatottak rá.
“Van egy keskeny terület, amelyen belül érdemes kutatni és tisztelegni a festészeten
túllépő festészet jelentős képviselői előtt. Érdekel ezeknek az alkotóknak a
hozzáállása a világhoz, a magukról alkotott képük, az akcióik, amelyek
dokumentációk formájában maradtak csak fenn.”
Bogi festészeti gondolkodásának is több iránya van, ilyen például a Látod, Cica...
sorozat - pasztell, ceruza, papír – amely mindig bővül. És macskák itt is vannak,
persze. Kisméretű illusztrációival pedig a számára fontos kortárs írók, zenészek előtt
tiszteleg. Az eddigieket többek között Ady Endre, Pilinszky János és Víg Mihály
műveinek a hatására készítette.
Művészek újratöltve, írta Dékei Krisztina Boginak a nagy, híres elődök munkáit
újrafestő nagyszabású munkáiról pár éve. Ez az Ember embernek embere sorozat. “A
művészet történetében komoly hagyománya van a nagy elődök másolásának, a témák
és a stílusok újradolgozásának. (….) Magyarországon ennek ma a legmarkánsabb
képviselője DrMáriás; ám az ő gazdag termésével szemben G. Horváth Boglárka csak
évi négy-öt képet fest, 2014 óta pedig kizárólag olyanokat, melyen számára fontos,
jól ismert nemzetközi művészek szerepelnek. (…) Eközben soha sem veszik el a
G.Horváth saját stílusa, és a „kellékek” (a festményeken szereplő művek) sem válnak
a művészettörténet zanzásított összefoglalójává – bár kétségkívül jó érzés, ha valamit
be tud azonosítani a néző. (…) Ráadásul minden munkán átsüt a szeretet.” Ez a
szeretet a most kiállított munkákat is átitatja.
“Ha Leonardo látná rajzi próbálkozásaimat, vélhetően megmosolyogná. Én pedig a
mosolyra húztam Leonardo mogorva önarcképén a száját és ez lett végül sorozatom
címadó darabja.” - mondja.
2019-ben az derült ki, hogy Leonardo kétkezes volt, azaz mindkét kezével
ugyanolyan ügyesen bánt. Az Uffizi képtár mesterei ezt immár bizonyítani is tudták.
A mester legkorábbi ismert rajzát vizsgálták, a Paesaggio (Tájkép) című rajzot, amit
huszonegy éves korában, 1473-ban készített. A kép két, kézzel írt feliratot is
tartalmaz: egyet magán a rajzon, egy másikat pedig a papír hátoldalán. Előbbit
tükörírással, jobbról balra vetette papírra Leonardo, míg utóbbit a nyugati írásmódnak
megfelelően, balról jobbra haladva jegyezte le. Kézírásos dokumentumokat is
megnéztek, és bizonyossá vált, hogy egyiket a jobb, másikat a bal kezével készítette.
Cecilia Frosinini művészettörténész szerint a zseni született balkezes volt, akit a kor
szokásainak megfelelően át akartak nevelni. Bár ez ma már hibának számít, a
Leonardónál ez is előnnyé vált. Hogy mosolyogna, ha kiderülne, ma már másképp
csinálnák!

Bogi naponta kitesz valamit. Hastag mainapiöröm. Napicica. Mosoly mára. Néha
sebes az arca, néha egyáltalán nem ad okot a mosolyra semmi. De ő mosolyog.
Valami kihúzza a száját. És mi kénytelenek vagyunk visszamosolyogni. És ettől
helyrebillen a nap, teljes lesz a kirakós.

​

​