G.Horváth Boglárka

Tanulmányok
2003–2009     Magyar Képzőművészeti Egyetem, Festő szak
2007            Erasmus ösztöndíj,  Olasz ország, Universitá di belle arti, Macerata
             Finn ország, Poortaan Akatemia, magyar-finn kortárs képzőművészeti kurzus
1998–2003     Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola, Budapest, Festő szak
1991–1998     Nádasdy Kálmán Művészeti Iskola, Festő szak
1990–1998     Csiki-Hegyek utcai Általános Iskola, Budapest

Multimediális könyvbemutató:

első Látod Cica... című könyvemet muttattuk be, 2019. 01.23-án a Nyolc-Tíz-ben,  Deák Bárdos Ágnes, Kreutz László, Antal Szilveszter, G.Horváth Boglárka

Egyéni kiállítások

2019  Látod Cica... Balatonfenyves, Kioszk, a megnyitón Ágoston Béla és Stevo Atambire              zenélt

         Harmsziádák, Pécs, Kioszk, Illusztrációm kiállításának megnyitóján Ménes Attilla tart            felolvasó estet a szövegekből.

          Vázlatok/Ember, Embernek, Embere/ Liget galéria, Budapest

           Látod Cica... kiállítás és könyvbemutató Don't Panic 42, Budapest

           Látod Cica... Macska caffe, Budapest

2018   Emlék másként , Óbudai Társaskör galéria , Budapest

           Látod cica... Rs9 színház, Budapest

2017    Ember, Embernek, Embere II. Memoart Galéria, Budapest

           Harmsziádák Ménes Attila szövegei és felolvasóestje,GHorváth bogi illusztrációi, mini zongorán játszott Gulioso Tímea, Nyitott műhely, Budapest

2015    Ember, Embernek, Embere  Memoart Galéria, Budapest 

           A barátságról... Cica dolgok, embereknek , Rómer Flóris    Történeti és Művészeti Múzeum, Győr

2014    Éli az életét/Szösszenetek, Castró Bistró Budapest

2011    Törött dolgok,  Körönd könyvesbolt és galéria, Budapest
2009    Eljárási cselekmény, Ráday Képes Ház, Budapest
2006    Üllő, Városi könyvtár kiállító terme
2004    Dávid ház, Budapest
2003    MKE, Büfé

 

Csoportos kiállítások

2018 Versvonzatok, képzőművészek, Gyukics Gábor verseiről P.I.M. , Budapest

2017 Wag művészeinek kiállítása, Grad Slavonski Brod, Horvátország

        Wag művészeinek kiállítása, Konavle, Horvátország

2016   Hangszigetelt Zoltán 9. (Péli Barna, Gyuris Róbert, Somogyi Balázs, Kovách Gergő, Galbovy Attila, g.horváth boglárka) Trafó kortárs művészetek háza, Budapest

          Passagio Libero, Villa cusani, Milano malpensa, Italy

          Wag, 3rd anual conference, Podgorica, Montenegro

2014 Pimp My Art, Mazart galéria, Budapest

2012   Környéked jártam, Vác, Görög templom kiállítótér

          „62” Bazaár klub, Budapest
            Gruber Béla díjazottjainak kiállítása
2011    WoW – Fogasház
            Open Studios ( Wörösmarty utca 38)
            Gozsdu pince, Budapest, Hungarian Beauty ( Cékl'art pályázat )
            Vukovar, nemzetközi művésztelep záró kiállítása
            Labor, Budapest, 3. Jegyzet és Vázlat találkozó
            POSzT Fesztivál, Pécs, Hattyúház, FaceWorld         
2010    Óvári – gyűrű, jubileumi kiállítás, Budapest, MKE, Aula
            Powera, Szentendre
2009 József Attila klub, Budapest, Diploma 2009
  POSzT fesztivál, Festmények még! Pécs
  Diploma kiállítás
  A rendszer váltás 20 éve, Berlin, Collegium Hungaricum
  Gala Performance Diszel, Első magyar látványtár
  Vallató fényben, Akku, Budapest
  Műcsarnok, Műgyűjtők éjszakája
            art fair – terv – barátaink internetes kiállítás
2008 Olaszország, Ancona
2007 Finn ország, Helsinki
  Szentendre, Vajda Lajos Stúdió, KOMP társaság
  Németország, München, Goldener Kentaurer
  Almássy téri szabadidőközpont, Szabadságra mentem
2005 Barcsay pályázat díjazottjainak kiállítása MKE aula
2003 Domanovszky Endre pályázat kiállítása, MKE
2002 Domanovszky Endre pályázat kiállítása, MKE
2000 Vác, művészeti iskolák tárlatán, Szekkómmal képviseltem Iskolánkat
1998 Kisképző rajzverseny díjazottjainak kiállítása

 

Díjak

2009 Gruber Béla díj
2008 Pannon color díj
2007 Erasmus ösztöndíj
  Kelet-Nyugat pályázat,Goldener Kentaurer orientering, Munchen
2006 Barcsay díj
2005 Óváry László emlékdíj
2003 Domanovszky Endre Nívó díj
  Kisképző, rajzverseny II. díj
2002 Domanovszky Endre Nívó díj
  Kisképző, rajzverseny III. díj

  

Boglarka G. Horvath

Education

2003-2009 University of Fine Arts, Painting Department
2007 scholarship, Italy, Università di Belle Arti, Macerata
              Finland, Poortaan Akatemia, Hungarian-Finnish contemporary art courses
1998-2003 Fine and Applied Arts Secondary School, Budapest, Painter specialist
Kalman Nadasdy 1991-1998 School of Art, Painter specialist
1990-1998 Csiki- Hegyek Elementary School, Budapest

 

Solo Exhibitions

2019  Harmsiadas, Pécs. Kioszk, illustrations, and book launch for Attila Ménes short story book

        Sketches /Man is Man's Man/ , Liget galery, Budapest

        Could you see Cat... exhibition and book launch, Don't Panic 42,         Budapest

        Could you see Cat... exhibiton, Macska Caffe, Budapest

2018 Memory differently , Óbudai társaskör galery, Budapest

       Could you see Cat... Rs9 theatre, Budapest 

2017 Man is man's man II., Memoart gallery, Budapest

       Harmsiadas, Ménes Attila writings and reading evening, Ghorváth bogi illustrations, played on piano during the readingevening, Timea Giulioso
2015 Man is man's man, Memoart gallery, Budapest

Cat of friendship ... things people Romer Floris History and Art Museum, Gyor
2014 Living Life / performers, Castro Bistro Budapest
2011 Broken Things, crown bookstore and gallery, Budapest
2009 Procedure act, Raday Able House, Budapest
Anvil 2006, Municipal Library Exhibition Hall
2004 David House, Budapest
MKE 2003, Buffet

 

Group exhibitions

 


2018 Poems implications, Artists for poems by Gábor Gyukics, P.I.M. , Budapest

2017 Harmsiadas, Ménes Attila writings and reading evening, Ghorváth bogi illustrations, played on piano during the readingevening, Timea Giulioso

        Wag artist exhibition, Grad Slavonski Brod, Croatia

        Wag artist exhibition, Konavle, Croatia

2016 Soundproof Zoltan 9,(PéliBarna, Gyuris Róbert,Somogyi Balázs, Galbovy ttila, kovách Gergő, g.horváth boglárka), Trafo Gallery, Budapest

       Passaggio Libero, VillaCusani di trattoni, Milano, Italy

        Wag +rd Anual conference, Podgorica, Montenegro

2014  Pimp My Art Gallery Mazar, Budapest
2012  I neighborhood in,

        Greek Church Galeria, Vác

         "51"  Budapest

         "62" Bazaár klub, Budapest

         Exhibition of the Gruber Béla Award winners, Budapest

2011 WoW- Thooth House, Budapest

         Open Studios, Budapest, (Wörösmarty street 38)

         Hungarian Beauty (Cekl'art Competition), Gozsdu, Budapest

         Finish exhibition of the Artcolony of Vukovar (Croatia)

         3. Skechting meeting, Labor, Budapest

         Face World, Poszt Festival, Swanhouse, Pécs

2010 Exhibition of the Óvári Prize winners, HUFA, Budapest

         Powera, Szentendre

2009 Diplomas 2009, Club of Attila József, Budapest

         Paintings more! Poszt festival, Pécs

         Certification Exhibition,  HUFA, Budapest

         The 20 years of changeover, Berlin, Collegium Hungaricum
​         Paris, Instutition Hongrois,

         Diszel, Hungary

         In light interrogative, Akku, Budapest

         Night of collectors. Műcsarnok, Budapest

         art fair- plain- freinds online exhibition

2008 Ancona, Italy

2007 Helsinki, Finnland

         KOMP Company, Vajda Lajos Studio,  Szentendre

         Goldener Kentaurer Orientering, Munchen, Germany

 

 

 

Awards

2009 Bela Gruber Prize

2008 Pannon Color Prize

2007 Prize of Erasmus

         East- West competition, Goldener Kentaurer Orientering,    Munchen

2006 Barcsay Prize

2005 Laszlo Ovary Prize

2003 Endre Domanovszky Nivo Prize

Secondary school, drawing competition, II.prize

2002 Endre Domanovszky Nivo Prize

Secondary school, drawing competition, III. prize

 

  

     
    

 

Weber Kristóf zeneszerző megnyitó beszéde 2015. 03.06 

 

G. Horváth Boglárkát még akkor ismertem meg, amikor nem voltam aktív
a fészbúkon. Aztán ahogy a sorsom a monitor elé kényszerített,
úgy lettem egyre aktívabb. Boglárka is fészbúk-ismerős lett, és
egyre szaporodtak az ismerőseim. Carl Gustav Jung állapítja meg
egy vele készült interjúban, hogy minél nagyobb egy embercsoport,
annál kevesebbek tagjainak közös tulajdonságai. E kevesekhez
tartozik, a különböző Coelho és Müller Péter idézetek képi
formában való megjelenése, űbercuki kiskutyák és kismacskák
fotóinak megosztása, valamint a boldogság elérésének űberciki
hangsúlyozásai. Azelőtt én úgy tudtam, hogy a boldogság
kizárólag az operettek harmadik felvonásának fináléjában
található. Néhány év facebook-jelenlét után, azonban rájöttem:
a boldogság nem cél, hanem eszköz. Elkezdtem tehát én is átlag
fészbúk felhasználóvá válni. A népszerűséget magam is
macskaképek megosztásával véltem keresni. Próbáltam emléket
állítani életem főbb macskáinak: Jocónak és Lucának, valamint
a most velem élő Pálcának. Hamar rájöttem, hogy nekem nem
kikerekedett szemű masnis geil cicákat, hanem a macskák titkos
életét kéne megmutatnom. Így elsősorban macskakedvelő
fotóművészek képeit kerestem, köztük Alex Howitt, Brassaï,
Henri Cartier-Bresson, Robert Doisneau, Ferdinando Scianna fotóit.
Hónapok, sőt évek teltek el így fészbúkozással és
macskamegosztással, amikor észrevettem Boglárka egy macskás
rajzát. Aztán több rajzát. Tulajdonképpen ezen rajzok miatt
hagytam föl a további macskamegosztással. Ezeken a rajzokon,
melyeket önök most itt gyűjteményes formában láthatnak, valami
olyan minőséget találtam, amelyet a már említett művészeknél
nem: a macskával való kettős élet, vagy ha úgy tetszik
életkettős harmonikus szimbiózisának bemutatását. A képeken
egy kislány és egy macska láthatók egyszerű élethelyzetben,
profán gondolatokkal, mindenféle rejtelem, vagy titok nélkül. A
kislányon fölismerhetők Boglárka vonásai, a cica pedig egy
közönséges fehér macska, a fején melírozott cirmos-cica haj ad
egyéni vonást. Párban járnak a maguk álomkertjében, a kislány
beszél a macskához, akit csak per Cicaként említ. A macska sosem
beszél, hiszen állat, és az állatok nem tudnak beszélni. De a
képen látszik, hogy a gondolataik összeérnek, ahogyan a zweigelt
borban a két összetevő: a Brindisi Szent Lőrincről elnevezett
nektár, és a kékfrankos. A távoli asszociáció talán az írói
fogyatékosságom része: nem tudom más módon érzékeltetni azt
az összhangot, ami ezekből a képes mesékből árad. Csak nagyon
komoly művész képes arra, hogy egymás mellé rendeljen olyan
dolgokat, amelyek látszólag nem tartoznak egybe. G. Horváth
Boglárka képes erre. E kiállítóteremben olyan miliőt teremt,
melyben a különböző gondolkodású emberek és egyéb lények
békésen megférnek egymással. Ézsaiás prófétával szólva:
„Találkozik vadmacska a vadebbel, és a kísértet társára
talál, csak ott nyugszik meg az éji boszorkány és ott lel
nyughelyet magának.”

 

(Ésaiás
könyve 34,14)

 

http://kristofjweber.jimdo.com/

 

Pauer Emánuel megnyitó novellája 2015. 09.08. 

 

Bogi-gondolatok I.: Helyemet a festészetben, a festők között keresem.

Bogi-gondolatok II.: Elengedhetetlennek tartom a festészeten túl működő jelentős művészek gondolatiságának tanulmányozását és megértését, mivel azok meghatározó szerepet játszottak, és játszanak a jelenlegi festészeti magatartások alakulásában is.

 

 

  • Figyelj, én most elmegyek itthonról. Holnap-holnapután jövök, addig neked kell tartanod a frontot. Ahogy nézem, elég fura arcok érkeznek.

 

Egy szombati késődélután, csutkára rágott, kiszáradt másnaposan két ajtónyitás között ülök az eligazításon, miközben érzékeimet próbálgatom a külvilághoz illeszteni.

 

  • Zárt osztály.

 

Felelem bátyámnak kedvetlenül.

 

  • Akkor te leszel a főorvos.

 

Felkelek, hogy ellenőrizzem a hűtő raktárkészletét.

 

  • Nem ismerek senkit.

  • Arra van a bor.

 

És az ajtó már csukódik, a dugó húzódik, én pedig várom a következő kapucsengőt. Szia, szia, sziasztok. Boginak vagyok az akárkije, te meg a Pauer, a kicsi? Ahogy vesszük… Helló, szia, mi már ismerjük egymást. Ne haragudj, nem emlékszem. De rád igen, csak a nevedre nem. Fent vagyunk, fel, fel az emeletre, a bálterembe vagy műterembe, én is mindjárt megyek, csak még felkészülök.

 

 

A palota két részre osztott bálterme a már említett emeleten helyezkedik el. A körlépcsőn felérve a látogató a koncertterembe érkezik. Itt a hangszerekkel ellátott zenekari emelvény előtt fonott karosszék, egy Nintendo 64-hez csatlakoztatott Videoton Super Color tv, asztali számítógép, valamint egy fasznyúllal kidekorált krétatábla található, melyre a zenekar repertoárját jegyezték fel. A falakon a híres bukaresti szélhámos képzőművésznő, Júlia Pajjer festményei mellett Miley Cyrus nyalakodó plakátja függ.
Innen kétszárnyú ajtón keresztül juthatunk a képtárba. A bal kéz felé eső panorámaablak római miliőt árasztó udvarra néz. Emellett érdekesség még a legendás, sajnos az idők során kitörött lábú kúrókanapé, a macskák cincálta uralkodói fotőj, és a poshadt fehérborban ázó, évek alatt sem teljesen elrohadt rózsaszál. Azonban a művelt látogató érdeklődésének homlokterébe természetszerűleg az a portrésorozat kerül, amely G. Horváth Boglárka festőművész keze munkáját dicséri. A képeken nagy, következésképeken többnyire rég halott emberek néznek ki a fejükből.

 

 

Bogi-gondolatok III.: Korunkban a festőnek gondolkodnia kell arról, hogy mit képvisel.

Már az emeleten vagyok az ismeretlen ismerőseimmel. A hangulatom is sokkal jobb, mint amire számítottam, mikor Bogi belép a duplaajtón, kezében zsíros kenyérrel roskadásig pakolt tálca, hóna alatt vodkás üveg, és máris rajongva köszöntik.

Egymás után érkeznek az újak, köztük biztonsági tartalékként nekem is néhány közeli barátom, a társaságban pedig lassan mindenki feloldódik. Az érdekes emberekkel történő beszélgetés és poharazás egyik legkellemesebb motívuma, hogy érdekes emberekkel beszélgethetsz és poharazhatsz. A legfurcsább érzés mégis az, ami persze magyarázható az elfogyasztott vodkák számával, hogy a falakon függő portrék alakjai is mintha köztünk ülnének.

 

  • Ezek kik?

  • Nem tudom, én csak Warholt ismerem fel, az meg ott talán Yoko Ono.

  • Szép nagy képek.

 

Elcsípett beszélgetéstöredék.

 

  • Itt kik zenélnek?

  • Valami Medlíz.

 

Másik elcsípett beszélgetéstöredék.

 

  • Te amúgy itt laksz?

  • Igen.

  • És tudod hol a bor?

 

Harmadik elcsípett beszélgetéstöredék.

 

  • Meg a menekültek, meg a dohánybolt, meg a…

 

Sokadik elcsípett beszélgetéstöredék.

 

 

Bogi-gondolatok IV.: A gondolkodás sokszor túllépi a festői érzékenységet.

 

Későre jár már, vagy túl korán van, mikor a próbateremből hallom, ahogy Bús Misi tömegoszlat egy YouTube dj jóvoltából. Harminc éve kész az egész, és levert a nő, akiről még mindig nem tudjuk, hogy szőke vagy barna, de nekem mégis jobban esik most, mint a Getnó vagy a Twist and shout…

Nem tart sokáig az élmény, mert mire feleszmélek, az ismeretlen ismerősök gitárt ragadnak, egyikük beül a dobok mögé, valaki a mikrofont támadja egy megafonnal, a dj pedig az egészre ráúsztatja a Bukott diákot a Zámbó-dinasztia valamelyik tagjának előadásában.
A szürreális jelenetnek végül a szomszédok felháborodásával megtámogatott belső ellenállás vet véget. Duchamp közben sunyin ül és hallgat.

 

 

Bogi-gondolatok V.: Állást szeretnék foglalni a festészet jelentősége mellett.

 

Vasárnap reggel van. Furcsa mód a saját ágyamban ébredek elmosódó emlékképekkel és zúgó hangokkal a fejemben. Valószínűleg táncoltam is az éjjel.

Épp csak egy nadrágot veszek fel, hogy ismét felkússzak az emeletre, és igazoljam a gyanúm: az ismeretlen ismerősök közül páran még jelen vannak. Pizzát esznek, zenét hallgatnak, beszélgetnek, kókadoznak.

 

  • Bogi?

  • Nem tudjuk.

  • Elment?

  • Talán…

  • Biztos hazament.

 

Ekkor egy hang, vagy talán több egyszerre, kiszól a műteremből:
Állást foglal. Figyeli a dokumentumokat, különösen a nem művészi célzattal készült fényképeket – egy kicsit úgy, ahogy némely tájképfestők a természetet figyelték –, és a mintegy magától ikonszerűvé vált dokumentumokat visszafordítja a festészet nyelvére. Portrékat fest az általa választott művészekről, saját terükben, saját tárgyaikkal körülvéve, miközben a kép szerkezetén és a festés módján keresztül megpróbál érzékeltetni valamit a szellemiségükből.

 

Megrázom magam, barátságosan hazatessékelem a maradék vendégeket, bezárom a műteremajtót, és visszafekszem aludni.

                                   Kemény György megnyitó szövege 2017.szeptember 30.

                                                       Egymásból lélegezni

GHorváth Boglárka, vagy ahogy valamennyien ismerjük: Bogi 2009-ben, amikor már szinte megfagyott tök fűtetlen műtermben megfestette  "Nagykabátos önarckép"-ét, ezt a remek, érzékletes, erőteljes szelfit, elénk rakta, és körülbelül azóta tudjuk -családja, barátai már négyéves kora óta,ahogy meséli-, hogy vérbeli, remek festőművész. Ez a kép azt a tulajdonságát is deklarálta: szenvedéseit, kudarcait mindig avval oldja fel, hogy megfesti.Itt a fázását, máskor, amikor ezt-azt  összetört csoki-nyuszitól a teáskannán át kitört élű schnitzerig, valamennyit megfestette kiváló csendéletekként.  Egyértelmű, Cézanne-t a tökéletesség, a teljesség vonzotta csendéleteiben, Bogit viszont nem zavarja a hiány, a hiba, az esendőség, ezeket is a világ részeinek tekinti és ugyanolyan lendületesen, jókedvű színesen ábrázolja, mint ép és szép barátnőit, vagy a szintén szép Louvre termeket, amelyek falain természetesen végig Bogi festményei függenek... Bogi izgalmas személyiségérő és számos munkájáról még nagyon hosszasan tudnék beszélni, de miután nem értek rá reggelig engem hallgatni, fejest ugrok egyből az "Ember embernek embere" festménysorba. Első szép darabjainak két éve ugyanitt a Memoart  Galériában örülhettünk, második etapja itt és most látható e falakon. A kiállítás címéből is kiderül, hogy kiket látunk e képeken: embereket. Rendben, de kik ők és miért esett épp ő rájuk modellekként  GHorváth választása? Mert ezek bizony tágabb értelemben vett családi képek. A festmények fókuszában rokonok, értem alatta szellemi rokonok, művész rokonok ülnek, vagy állnak olyan festő példaképek akik gondolkodása, élete, műve hatással volt, van Bogira, olyan kisugárzású személyiségek, akikkel bármikor szívesen teázna, vagy Unikumozna é beszélgetne nem csupán művészetről, hanem testről és lélekről, életről és halálról is. mert valamennyi választottja nem csupán művész, akár kimagasló művész, hanem néha meghökkentően izgalmas életű, pályájú, extremitásoktól sem mentes, a világról karakteresen gondolkodó ember is. Stílusrokonság nem követelmény GHorváth számára, mint a szokványos mester-tanítvány kapcsolatokban, hisz itt monokróm és absztrakt képek alkotóitól a barokkosan burjánzó, játékos művek készítőjéig terjed a skála, és ezt Bogi deklarálja is, "fontosabb a lelkiség, mint a stílus"- mondja.  Kilenc művészt választott témául, kilenc kép készült tehát róluk, hol lazább, hol sűrűbb realista stílusban, hol könnyedebb, hol súlyosabb kézzel megfestve.  Ad Reinhard (1913-1967), aki absztrakt expresszionista kezdés után állandó redukálással eljutott a semmihez, az egyszínű vászonhoz, a monokróm képhez, Bogi képén átszellemülten szinte imádkozik fekete vászna előtt, amelyet egy alig szürkébb vízszintes tör meg csupán. GHorváth többi képével szemben itt végletesen puritán a környezet is, cella, melyet csak egy sötét cserepes virág és egy palack tesz otthonosabbá, ha ezt egyáltalán otthonosnak lehet nevezni. Az elmélyült, puritán kolléga a csupa mozgás és dinamika Boginak csendre, nyugalomra vágyó énjét szólíthatta meg, hisz másképp ez a portré nem létezne. Yves Kleint, a felháborítóan fiatalon , 36 évesen meghalt festőt bogi judo cuccban ábrázolja, hisz Klein 3 évi Japánban judozás, 4 fekete öv után Párizsban judo iskolát nyitott, könyvet írt róla, egyébként pedig a semmi, a tér, az üresség, a lebegés izgatta, próbálkozásai közben többször össze is törte magát. Esze ágában nem volt művésszé válni, amikor egy szép tavaszi hajnalon Yves Klein Blue-val, szabadalmaztatott kék színével, (mely színt a középkori festmények Madonna köntöseinek lapis lazulijából vette át) hatalmas monokróm kék semmi képeket kezdett festeni. Leghíresebb fotóján egy párizsi falról ugrik a semmibe kitárt karokkal, mnt egy angyal. Ezt látjuk is Bogi képén, aki ecsettel fest, míg Yves Klein nagy szivacsokkal, további "ecsetei" pedig meztelen nők voltak, leghíresebb munkái a kék aktnyomos vásznak, amelyek szintén ott kéklenek GHorváth portréján is. Röpködő kavalkád veszi körül munkáiból a szembenéző judo mestert, meg az YKB kék földgömb sem maradhatott el alul, az egész kép valami régi szentábrázolásra emlékeztet röpködő angyalokkal, no és Dürer Melankóliája alsó sarkában is látható egy gömb… Sir Anish Kapoor korunk egyik legjelentősebb mestere. Hatalmas, épület méretű monokróm gömböt, vagy más egyszerű formát alkot egyrészt egy vadonat új mesterséges anyagból, csont-fekete vantablack-ből, amely a fény, a spektrum 99%-át elnyeli, másrészt tükörből amely a teljes eget és a környező földet tükrözi, utalva az égi és földi, a szent és profán kettőségére.

"Nem csinálok semmit - mondja Kapoor-, a valami , amit mégis csinálok valójában semmi."  Így igaz , hisz a minden fényt elnyelő pozitív fekete lyuk, vagy a tükör maguk, a nemlétezések. Bogi portréján talán ezért is nincsenek kezei a mítikus műveket létrehozó Anish Kapoornak, és talán mindezért áll kicsit ferdén is a képben, akár a föld tengelye. GHorváth intellektuálisan is, spirituálisan is beleolvad modeljeibe, mestereibe, érti őket és ezt az értést viszi a vászonra nem csupán a puszta látványt. Fájdalmasan nem térhetek ki valamennyi kiállított képre, de a számomra legizgalmasabb, és úgy tartom bogi számára is igen fontos kettőre Mrina abramovic és Ulay képpárjára muszáj.

Abramovic anyja, az ünnepelt volt jugoszláv partizán a családban is katonaként, parancsnokként viselkedett, és miután abramovicnak minden este 10-kor otthon kellett lennie, ő 10-kor hol megvágta, hol megégette magát.  Apja egy őrült veszekedésben anyjával 12 pezsgős poharat tört össze, majd elhagyta a házat. Abramovicot tehát már gyerekkorától a test , a testi szenvedés, és ami evvel egy, a lélek a lelki szenvedés határai izgatták. 1974-ben egy előadásán az általa gerjesztett lángok és füst közepette elvesztette eszméletét, amit a közönség majdnem későn vett csak észre, következő performanszain már szándékosan jutatta magát az eszméletvesztés állapotába. Ulay-jel 1976-ban ismerkedett meg és ekkor kezdtek együtt dolgozni. Kollektív lényt alkottak, "kétfejű test" lettek, mint a sziámi ikrek. A szinpadon egymáshoz ragasztották szájukat, míg 17 perc múltán semmi oxigénük nem maradt, és tüdejük csak széndioxidot tartalmazva öntudatukat vesztve összeestek. Másik alkalommal egyre közelebb lépve egymáshoz egymás szájába ordítottak "AAA-AAA" előadásukon, ez a jelenet GHorváth Bogi kettős képének apszisát foglalja el. Megint más performansz: szótlanul egymás mellett ültek hét órán át. 1988-ban a kínaiak által energiasárkánynak nevezett Nagy Fal két végpontjáról 2500-2500 kilómétert sétáltak egymás felé, hogy középen összetalálkozva örökre elbúcsúzzanak egymástól…2010-ben a MOMÁ-ban Abramovic 73 órán át ült mozdulatlanul, némán egy asztal mellett és nézett a vele szemben ötpercenként váltakozva leülő emberek szemébe. Volt, aki zokogni kezdett, olyan is, aki hányni. Ulay is eljött, meglepte, ő is könnybe borult, és kiesve vállalt szerepéből, az asztal fölé hajolva megérintette Ulay kezét. Ennek a két emberi lénynek, nem is fontos hogy a művésznek  drámája mindenkit szíven üt. Bogival is ezt tette, ez süt diptichon festményéből, ebből a nagyon mai Arnolfini házaspárból. Ez a két összeillő és mégsem karakter felénk néz, mint Van Eycknél, de mögöttük a tükörben nem hátuk és a festő, hanem múltjuk egyik csúcspontja jelenik meg.

Az őszülő szakáll már őszülőbb szakáll nem is lehetne, mint ahogy a vörös Ruha sem lehetne ennél vörösebb. És alul a nyitott ajtó a semmibe? Néhány másodperces halálból felélesztettek valamennyien egy folyosó végén világító fényességről, egy távoli, ám közeledő gyönyörű semmiről számolnak be, olyasmiről, mint ez itt… És akkor most álljunk meg egy pillanatra. Mert mi az a szó, az a fogalom, ami boglárka mindegyik képénél és valamennyi művész modellje kapcsán elhangzott itt? A semmi! Megvan az összekötő kapocs, a mindennek a mélyén rejlő semmi! Itt kiállító festőnket ez érdekli, ezt találta meg közös nevezőként Ad Reinhardtban és régebben Rothkoban, Yves Klein kékjében és Kapoor fejtegetésében.  A megakafa képpáron (ezt a remek szót nemrég találtam egy blogban) Abramovic széttárt kezei a semmit tartják, vagy az egész világot? Mindkettőt, mivel Abramovic, Yves Klein, Ad Reinhardt, Kapoor, GHorváth Boglárka, és szerintem is a két dolog egy és ugyanaz! Végül is miért idézte meg festményeiben Bogi ezeket az egyrészt kiválló és híres művészpéldaképeket, másrészt izgalmas, ellentmondásos személyiségeket, amilyen ő maga is? A választ erre Abramovic és Ulay már megadta: egymásból lélegezni.

2017. szeptember 30.   

Víg Mihály megnyitó szövege és zenéje a Látod cica... kiállításhoz 2018 

https://youtu.be/Oejm37eur0w

https://youtu.be/Oejm37eur0

https://youtu.be/kvzScgGStuA

https://youtu.be/obwivAGlzSg

Pauer Gellért megnyitószövege az Emlék másként című kiállításhoz 2018 

2013-ban ismertem meg Bogit, amikor édesapám, néhai Pauer Gyula műtermét négy festő lánynak adtam ki. Azért festőknek, mert a szobrászok hangosak, és azért lányoknak, mert arra gondoltam, kevésbé rendetlenek és nem szerveznek akkora bulikat, amekkorákat aztán Bogi nemegyszer szervezett.

A másik három festő elég hamar lelépett, sajnos az ő munkájukat azótanem igazán követtem, gondolom új műtermet találtak,más dolguk akadt, vagy csak egyszerűen nem bírták Bogi mellett.

Bogi elképesztő káoszban szeret dolgozni, többnyire egy óriási rumli az élettere, ahol másnaposan dacolva az 50fokos tetőtéri hőséggel, vagy a minuszokban kifogyó gázpalackokkal, befagyó festékekkel, állandó természetfeletti elszántsággal képes alkotni.

Nagyon jó barátokká váltunk, számtalanszor tivornyáztunk együtt a városban, kocsmákban, koncerteken, vagy csak rúgtunk be otthon Trabant/Balaton dalokat énekelve.  Elég időt töltöttem a társaságában, hogy azt állítsam, a művész, akinek ma a gyerekkorába pillanthatunk be, az egyik legérdekesebb, legdekadensebb, és legelszántabbkarakter akit valaha láttam.

Olyannyira őrült, hogy már kétévesen világgá ment. Ezt az itt látható egyik kép is ábrázolja, mikor szülei elengedték őt, várva, hogy megijed és visszafordul. Ezt végül nem tette meg.

A baráti elfogultságom mellett azért mondom el ezeket a személyesebb anekdotákat, mert szeretnék egyfajta személykultuszt körvonalazni a kislány körül, aki nyolc-kilenc éves korában már William Blake-et, vagy Goya Szaturnuszát másolta, aki rendszeresen egy antropomorf macskalény mellett tűnik fel, vagy korunk legnagyobb képzőművészeinek portréiból köszön vissza.  Az itt látható, gyerekkori fotók alapján megrajzolt képeken is jól körvonalazódik a kislány, körülötte pedig az a színes, minden mást elborító konfetti-köd, ami személyes meggyőződésem, hogy bogi auráját a hétköznapokban is hasonlóan elborítja.  

Szeretnék egy számomra bosszantó módon kedves idézet ide tűzni:
„Szeretném már, ha minden szegény magyar művészfigura tisztán látna valamit. Ott kezdődik ez a valami, hogy Magyarországnak semmi szüksége sincs művészre. Nem is volt soha, tehát nem is lesz. A bolond gőzös elvisz bennünket Rómába, Münchenbe, Párisba. Hazajövünk s úgy teszünk, mintha Magyarországon ránk szerep várna. Egymást bolondítjuk: író a piktort, piktor a színészt, színész a muzsikust. Az a csoda, hogy nem zárnak be bennünket a bolondok házába.” – Ady Endre

Azt gondolom, hogy pont ilyen megállíthatatlan, a saját dekadenciájuk miatt a jég hátán is megélő hősökre van szükség, akik akkor is önfeledten és ragyogóan fognak festeni , mikor mi  már a saját romjainkon üldögélünk majd.

.
2018.11.20.

Látod, Cica …  Dr. Nagy Miklós  megnyitó beszéde

 

Miért pont cicák? 

Ez itt a kérdés.Amikor  lehetne Micimackó is ? Vagy el Kazovszkij nyomában kutya? Vagy Nádler féle gesztus? Bogi cicája jelkép lehetne. Még inkább hieroglifa egy kartusban. 

Mint a Kazo-kutya. 

Lehetne zsebben hordott kabalafigura, amibe vész esetén belemarkol az ember, hogy erőt  merítsen.A járni éppen megtanult  kisgyerek, a  két kezében cipelt maciba kapaszkodik, és beszél hozzá, hogy bátorítsa magát.  Hogy ne legyen egyedül a félelmetes és  határtalanul nagy univerzumban. 

A dolog ennél azért bonyolultabb. Bogi nem kisgyerek már. De akkor miért éppen egyértelműen nőnemű az a fehér cica? Talán, mert sorstárs, aki segt elviselni a felnőttek kegyetlen önző világát? Ami gyermekkorban még csak sejthető? Amikor az ember a szülei álltal megteremtett, biztonságos, meleg fészek szeretetben cseperedik.Lehet fordítva is. Történhetnek az emberrel gyerekkorban is  szörnyű és nyomasztó dolgok is... Ki tudhatná?

 .

Talán még ez sem. Nem vagyok művészet történész.Ha csak a cicás rajzokat látnám, akkor is azt mondhatnám, hogy ilyen  a naiv művészet. azonban volt alkalmam Bogi nem cicás képeit is , és azok bizony nem naiv festő művei.

 

No, de akkor miről van szó?

Ezt kérdem magamtól hetek óta, amióta töröm a fejem , hogy milyen oldalról közelítsek a cicás sorozathoz.

Hiszen milyen könnyű dolgom lenne, ha ezek a rajzok, mesekönyvek nagyszerű illusztrációi lennének.Nem lehetnek, mert ahhoz azért túl komolyak, a felületes szemlélőcsak a fura macskákat érzékeli, de az, aki belegondol, ezerféle mögöttes tartalomra asszociálhat. Ami pedig pont a komoly művészet ismérve. 

Aztán, ahogy beleolvastam a kedvenc könyvembe (J.C.Powys Wolf Solenjtébe), azonnal előbukkant a megfejtés. Kicsit úgy, mint amikor egy ideje nem jut eszébe az embernek egy kifejezés, de "ott van a nyelve hegyén"...

 

A Wolf Solent számomra a világ egyik legnagyszerűbb regénye.Bonyolult a cselekmény, de a lényege az, hogya főszereplő, aki különös magának való alak, aki belelát  a fák, pozsgás,hűvös, növényi levelek, tenyésző növekedésébe, elkülönült lelkébe, titokzatos éjjeli terjeszkedésükbe, melyet  suhanó holdak, áttetsző fekete vizek mélye kísér. Lelke ilyenkor úgy emelkedik elő, mint a mocsár fehérszárnyú madara az éjjeli holdfényben.

Wolf szerelmes lett egy lányba, akinek a bőre olyan csontszínű, mint a frissen hántolt fűzfa szára.Vágyakozása metámadta a sajátos misztikáját, és méginkább bajba került, amikor Gerda nevű szerelme barátnőjét Christie-t megismerte.

Christie, aki  finom, fejletlen kamaszlányos alkatú, szinte nemnélküli fiatal nő, a lányság archetípusa, rendkívűli ismeretekkel bírt a filozófiában. Számára minden filozófus világa, egy elkülönült univerzum, benne sajátos országokkal Leibniz monászai, Hégel ideája, Spinoza szubsztanciája sajátos atmoszférával rendelkezik.Saját ország saját városokkal, mak, nem szilárdak,  olyanok, mintha elolvadnának.

Ő nem úgy nézi a filozófiát mint igazságokat, hanem barangolni való tájakat lát, jellegzetes fényekkel, saját gótikus építményekkel, csúcsos tetőkkel, fasorokkal, különös élőlényekkel.

Ahogy Christie, úgy Bogi  is saját világot teremtett.Mindegy is, hogy ezzel menekülni akart -e, vagy sem, hogy védekezik -e, vagy sem. Fontos viszont, hogy nekünk megengedi, hogy behatoljunk a falai mögé, rápillanthassunk a kemény páncélzat mögöttszemérmesen mosolygó, puha és jószívű lelkére.

Talán a cica sem haragszik meg, hogy bogi ezennel vendégeket fogad kettejük elkülönült és intim valóságában.

2019. 04. 05

 

Karafiáth Orsolya megnyitó novellája a Vázlatok /Ember, Embernek, Embere/ című kiálltáshoz, amely a Liget galériában hangzott el

Egymás emberei

 

 

A régi jegyzetek misztériuma

 

 

 

Nem tudok leszokni a kézzel való jegyzetelésről. Ha eszembe jut valami, rögtön felírom, a javát soha többé nem tudom elolvasni. Iszonyatos dossziék telnek meg, néha előveszem őket, ha ötletre, ihletre vágyom, ha régóta nem jut semmi az eszembe. Mindig át van húzva az az ötlet, amit már felhasználtam. És ott szomorkodnak a lassan már sárguló akár húsz éves papírokon az árva vázlatok, amik egy-egy nagyobb szöveg vágyával firkálódtak fel, de nem kellettek, mellőződtek, kisodródtak, elfelejtődtek. Képtelen vagyok kidobni még a hieroglifa szerűeket is. Mit jelent ez: “muszáj hogy értsük egymást, súgom a halottnak. (kihagyás) az életembe még (kihagyás) minden halottnak.” Aztán alatta egy térkép, hogy mit hová, ez a rész az érzékekről szól, ez az előérzetről, írom, a tapintásról, inger és időtartam, infravörös, írom, majd a meglepő szó, vipera, mit keres itt, mit akart ebben a szövegben egy vipera, miért kezdett egy feljegyzett ismeretlen halott felé kúszni? Majd egy következő lapon, gyűrött, le is van kávézva azt írom, ez a vers egy szakadék lesz. Jegyzem is, hogy kőzúzalék, kövek szeglete, repedés, dermedt rend, és kis betűkkel, zárójelben, hogy “lassan több halottat kell szeretnem, mint amennyi a méltó élő”. Ezt használni fogom még. És egy másik, hopp, ez egy kitépett újságpapír, a szélekre firkáltam és a sorok közé, a trendi fantomról, amiről már évek óta formálok valamit, de sosem sikerül, írom, hogy felnevet a fejemben. “Hekk sül fáradt olajban”, olvasom, miért volt fontos ezt feljegyeznem, része volt valaminek, része akart lenni? Csíkos lap, kinek a füzetéből lophattam el? “Egysíkú mozgás vált most át örökre, a karnis-síneken vonat suhan.” Melléjegyezve, hogy út, idősíkok, Trieszt, egy dal címe, amit hirtelen nem is tudok felidézni. “Kötélpályán jutunk a kisszobába.” Mennyire árulkodóak a jegyzeteim! Persze nem a készről mesélnek, a késztől messze vannak. Olyanok, mint mikor évek óta nem látott barátokkal találkozunk. Ismerjük, legalábbis leképezzük magunkban a régi emlékekből, és türelmetlenül hallgatjuk, ahogy hadarva mesél. Egyetlen éjszaka alatt igyekszünk egymásnak felmondani, hogyan esett az elmúlt években az életünk, és nem tudjuk egymást megérteni teljesen, mégis értünk valamit, magunkon átszűrve a másik válását, a betegségét, az elveszített szülőket. Címszavak mozdulnak bennünk, a felismerés örömével, kicetlizve pár év, majd álmunkban később valami mégiscsak összeáll. Ezekben az álmokban, akárcsak a fel nem használt jegyzetek újraolvasáskor, az élet újra gazdagnak tűnik. Hogy van még ötlet, van még felvillanás, van még mit kidolgozni. Érdekes figyelni, hogy mit őriz a vázlat valójában. Mert egy dolog világos: amit gondoltunk a feljegyzés pillanatában, már rég kifarolt a szavak mögül. Tisztán merednek rám a nagyon régi szavaim, megajándékoznak azzal, hogy újra, és megint, teljesen frissen gondolkodhatok róluk. A múltbéli énem ajándéka ez, az idősíkok összeérnek. Olykor a régi szándékot is visszahozzák. És ilyenkor megérint a végtelen.

 

 

Nagy vonalak

 

 

Egy portré sosem a modellről szól. Egy portré semmi másról nem szól, mint arról, hogy a művész hogyan lát engem. Ezt még László Károly mondta nekem, mikor egymás mellett nézegettem a sok róla készült arcképet. Ez hasonlít, az nem annyira, tallóztam, - csupa nagy formátumú művész készített róla portrét, szóval nem az volt a kérdés, melyik jó egyáltalán, mindegyik jó volt - , mire ő azt mondta, ő épp abban véli legjobban felfedezni magát, amit én simán lelegyintettem. Engem is rengetegen megörökítettek már, és többször kaptam már festményeket és fotókat a világ képtáraiból, hogy ez te vagy 1913-ban egy amszterdami bárban! Ez te vagy egy bécsi tárlaton, és olykor én is beleláttam magam az arcokba, kislányok vagy rég halott kurtizánok vonásai közé. Ott is vagyok, voltam leszek, ha odalátnak. A művészek, akik megkértek, álljak modellt nekik, valami olyat láttak bennem, ami bennük született meg, nem bennem. Én általam (a személyiségem által) üzentek valamit, mutattak fel valamit saját magukból, és ez által általában az emberről. Egyszer egyikük egy külön füzetben nekem ajándékozta az előkészületek dokumentációját. Soha izgalmasabb album még nem volt a kezemben. Fotók voltak benne helyekről, amiket a kész műhöz lehetségesnek tartott, ruhák, magazinfotók, rólam elkapott képek, firkák, hogy itt árnyék, itt arany. Elsőre, a kész művet tekintve nehéz volt kibogozni, melyik vázlat kelt életre végül. De aztán logikus lett a szándék, érdekes volt az út, ahogy kitisztult az akarat, és ahogy egyre kontúrosabb lett a művészi ambíció. A kész felé vezető útban erősen kirajzolódott valami egészen lenyűgöző: megismertem egy művész gondolkodásának módját. Mintha a fejébe, szívébe és tovább láttam volna. Egy-egy nagy vonalban ott a későbbi cizellált látvány, egy-egy odavetett színben logikai ugrásokat látok, mozgó és lüktető érzelmeket! A vázlatra azt mondjuk: elnagyolt. Holott legtöbbször egy-egy picike, odavetett részlet árulkodóbb mindennél. Mint mikor egy váratlan gesztus felfedi az egész személyiséget. Kapszulába zárt univerzum a vázlat, amiből később kibomolhat az egész. Nem biztos, hogy az lesz a lényeg, módosulhat, el is lehet vetni. De a vázlatban megmutatkozik a szikra. A vázlat maga a fellángolás. Szerelem.

 

 

Kicsi mesék nagy példaképekről

 

 

Aki Yves Kleintől tanul repülni, elsőként a kékjét tanulja meg. Kék lufik lebegnek, ha elég kékek, vagy jól kékek, egybeolvadnak az éggel. “Repülök, csak éppen ég színem lett, senki se lát! Ez borzasztó! Vagy mégsem? Titkon repülök, mindenki felett, és monokróm a világ. Egyetlen hangon énekelek, ez a szél, hisz ismered.” Aki Yves Kleintől tanul repülni, nem tud az űrbe ugrani. Hiszen már ott van.

 

 

Régi cédé, karcos, az album mellékletében Pipilotti Rist énekel. Feldolgoz híres dalokat, felvisít, felhörög, épp Chris Isaac slágerét, a Wicked game-t gyötri halálra. Csodás! Imádom, végtelenre állítom, lemásolom a barátaimnak, a későbbi zenekaromban úgy énekelek, mint ő! Használom a gesztusait, átteszem egy másik projektbe. Van hát egy közös munkám Pipilottival, olyan titkos együttműködés, hogy csak én tudok róla!

 

 

Paula Rego csodálatos ideges kentaurja nem akarja elhinni, hogy ő egyszerre állat és ember, ideges, melyik fele mit ér, lószem és emberszem, vágtatás és toporgás. Volt egy zenekarom, üvöltve énekeltük, hogy “velünk nyerít minden ló”, és műszőrből volt a lóálarcunk, szemceruzával festettünk lábszőrt magunknak, játszottunk, és elmúlt, és most szívem szakad az elügető emlékeimtől.

 

 

Kétszer voltam bárányhimlős, egyszer már felnőttként. Roy Lichtenstein festmény lettem, pöttyös az arcom, sírok, pedig nevetnem kellene, élő vászon a fejem, bámulnom kellene a tükörképem, csodálva, tágra nyílt szemekkel. De ehelyett a Hiperkarmát hallhatom, hogy egy “rajzfilmben élek együtt veled, látom a fejed felett a kérdőjeled”, és mégis felnevetek a végén. De lehet, hogy ez már a következő széria volt, csak teljesen összemosódtunk.

 

 

 

Skicc az időről

 

 

 

Tizenöt éve egy berlini bolhapiacon megvettem egy lemezt, a borítója miatt. Eső esik a képen, amit betölt a fiatal pár arca, csurom vizesek mind a ketten. A lánynak gyönyörű szép a keze, hosszú ujjaival tartja a fiú arcát: meg fogja csókolni a következő pillanatban. Fehér pólójukról a fény átvibrál a cseppekbe, szikrázik a háttér, ragyognak. A fiú fintora szerelmes, ez minden bizonnyal az első csókjuk lesz, egy buli lehet, régóta tetszhettek már egymásnak talán. Milyen szép fiú, nyilallt belém, ez a mosoly, kis grübedli, olyan boldognak látszik, tudom, hogy boldog. Biztosan tartott attól, tetszik-e a lánynak, de közben átüt, mennyire biztos, a saját vonásaiban, az érzéseiben. Ez adja a szépségét, gondolom, mikor újra és újra a képet nézem. Mert amúgy lehet, hogy nem is olyan gyönyörű. Csontos az arca, az orra madárcsőrszerűen görbül, a szemöldökének vonala jellegtelen. És nyurga is, bár van benne valamiféle bájos esetlenség, amire sokszor rá is játszanak az ilyen típusú srácok. Már tizenöt éve is öreg lettem volna hozzá, most meg aztán végképp. Diadalmas és fiatal. És volt egy ilyen fékektől, kételyektől és szorongásoktól mentes pillanata. Hogy irigyeltem! Mint egy filmben, olyanok ők, úgy szerelmesek. Engem senki nem kapott el viharban, hogy messzire ragadjon. És ezek az elképzelt bulik! Sosem voltak ilyen bulik sem, csak maximum úgy meséltük el! Vagy csak nem vettem észre, mert szétszorongtam, hogy ez már olyan, ez már az? Nem akadt még soha vadregényes szerelmem, még töredékpercekre sem, vigyáznom kellett, nehogy lejöjjön a sminkem, nehogy szétmenjen a kevéske hajam, amiből gonddal komponáltam valamiféle frizurát, remegtem, nehogy észrevegyék a fűzőt vagy az alakformáló fehérneműt. Ott volt bennem a vágy, az elragadtatás skiccei, de soha nem lett belőle több: teljesen felszabadult szerelem. Később megtaláltam az egész sorozatot, amiből a borítóképet kiválasztották. Irtó édesek a fotókon, mindketten, nevetnek, a fiú eltartja magától a lányt a nagy kacagásban, látszik, mennyire előreállnak a fogai, a lánynak egyszer van egy gesztusa, amin mintha az tükröződne, amit magamnál ismerek. A görcs. A merevség. Aztán egy következő kép rám cáfol, gúnyosan mutatja, hogy csak azt akarom látni, ők is olyan blokkoltak és a saját letaglózó félelmeikbe zártak, mint én. Csak kivetítem magam, de hiába, ők erősebbek, legyőznek, azzal nevetnek ki, hogy észre sem vesznek. Miért nem ők vagyok? Az egyik szám az albumon arról szól, hogy ők a kezdők, még tanulják egymást és az életet. A másik dal szomorúbb, arról, hogy minden csak átmeneti, ebből is tovább mennek majd, mert mindig, mindig tovább megyünk, okosabban, teljesebben, ezek a fiatal szerelmek csak gyakorlatok a nagyhoz, az igazihoz. Pár hónapig tartó örök szerelmek, sosem feledjük el őket mégsem, sőt. A legszebb emlékeink. Mi lehet most velük? Már biztosan nincsenek együtt, vázlatolom az egyik lehetséges forgatókönyvet. A lány nemsoká férjhez ment, szült két gyereket, pár évre rá otthagyták egy fiatalabbért. A fiú sem egyetlen házasságban játszotta a trendi apukát, most biztos nagy szakállal álldogál negyven felett új életet kezdve Prenzlauerbergben, hátán hordozóban a legfrissebb gyereke, idióta szakálla van, hiába, aki trendi volt, örökre trendi marad, még kispocakkal is. Fel sem ismerném őket! Vagy nézzük a másik lehetséges esetet! Együtt maradtak, de minek! Játszmáznak, borzalmas a kapcsolatuk, el is felejtették volna, hogy tudtak így egymásra nézni, ha a régi kép nem lenne ott bekeretezve a kertvárosi nappaliban. Remélem, azért boldogok, mondom magamban, és tudom, hogy közben arra gondolok, hogy a boldogtalanságuknak jobban örülnék. Mindig csak kínzom magam, amikor rájuk nézek. Rohanok haza az esőben. Belenézek a tükörbe, kezemmel megtámasztom az arcom. Így nem látszik alul a megereszkedés. A lefolyó festék fekete patak, egy ráncban megül. Visszanézek magamra, fintorgok. Beugranak a tudatomba megint. Kidobom a képet, sikítom. Aztán arra gondolok, minek. Belém égtek. Örökre ott vannak bennem. Üzenve, hogy nem, nem lehet álomképekkel megúszni. Örökké ezeket az életvázlatokat, a vágyott képeket kergetve, egy lehetséges életet pörgetve azt gondolni, majd még lesz, nekem is lesz ilyen. Mert közben elmúlik ez is, nem veszem észre, elmúlok. Mert ez már rég a mű maga.

 

 

Örök

 

 

Ki örökítesz meg, kitől idézel? Kit használsz fel, hogy magadat megmutasd? Véletlenül vetődtem Séte-ben, az egykori halászfaluban a régi temetőbe. És véletlenül találtam ott meg Paul Valéry sírját. “Az ember mindent nélkülözhet, csak a másik embert nem.” - ezt ő írta. Össze vagyunk kötve, látható és láthatatlan szálakkal, egymásra vagyunk utalva. Egymástól, egymásból élünk. A művész sem nélkülözheti a másik művészt. Úgy hat ránk egy-egy életmű, egy-egy karakter és egy-egy alkotás, mint ahogy a táplálék: ettől növünk, ettől élünk. Gondolkodunk, átszűrünk és továbbgondolunk. Korábban egy ismerősöm meg akart sérteni. Azt mondta, olyan vagyok, mint egy indiai szőnyeg, összeszőve ezüstszalagból és selyemből, koszos zsák elkötőjéből, széthasított posztókabátból. Összelopott szálak. Ez vagyok csupán. Ma már azt gondolom, lehet, hogy így van. De már nem bánt. Hiszen a szőnyeg teljesen egyedi és teljesen az enyém. Nincs hasonló sem. És köszönöm a szép foszlányokat, a maradékokat, hogy belém épültek, hogy már én vagyok! A művész sosincs egyedül. Művészet nincs egyedül. Hatalmas örökségből válogatunk, micsoda luxus, micsoda mérhetetlen gazdagság. Rokonok és taszítóan vonzó idegenek, egy-egy ecsetvonással tanít egy halott művész, egy-egy performance dokumentációja valahogy átalakul bennünk. Elit klub, belépés csak hasonlóaknak. Mindenki hasonló.

2019.05.30 Budapest, Liget galéria

Wéber Kristóf megnyitó performansza és Karafiáth Orsolya megnyitó novellája:

https://youtu.be/LOqQvELe2mM

2019.05.30 Budapest, Liget galéria

Ágoston Béla és Stevo Atambire  megnyitózenéje :

                           https://youtu.be/VxeOqqLILi

2019.07.25 Balatonfenyves, Kioszk

Ujj Zsuzsanna, Wéber Kristóf, G.Horváth Boglárka:  Kiállításmegnyitó  /Közös kotta /

© 2012 by Boglarka G.Horvath    Painter​

  • s-tbird
  • s-facebook
This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now